A hétfői indulás reggelén hajnalán csak a másfél nappal korábban letudott délutáni két-három órás szunyókálásba tudtam kapaszkodni. Egyébként az előző két nap éjszakára eső alvásmennyisége a két órás első, illetve a másfél órás második etap szummájaként 3 és fél órát kiadva nem sok jóval kecsegtetett. Mindannyiszor elhatározzuk, majd aztán, mint valami közhelyes újévi fogadalmat, sose tartjuk be, hogy egészségesen és bőségesen alszunk a tekeréseink előtt.
Idén nem sikerült kivitelezni ezt a Kecskemét-Szentantalfa (Balaton)-Kecskemét, illetve a Mátra kétnaposon, sem a Mecsekbe szervezett körtáncunknál, de emlegethetném bármely nagyobb vállalást a repertoáromból. A magyarázat mindig kézen fekszik és magától értetődik, utólag pedig önirónia is körbelengi, de menet közben azért sűrűn szórom magamra az átkot emiatt. Persze csak akkor, amikor épp ébren vagyok.
Igaz, Krisztián mást sem tudott volna tenni, hiszen előző este még a Balatonról énekelte magát haza, Miki pedig egy kormányszártörésből épült fel az utolsó pillanatban. A kivétel egyébként erősíti a szabályt, így Zoli tisztességes sportemberhez méltóan már este tízkor sztenderd alvási pozícióba helyezte magát. Egyáltalán nem baj, hogy lesz közöttünk az első napon is egy normális, aki tiszta fejjel rendelkezik, velünk ellentétben.
Így négyen. A tavalyi kétemberes (a fennmaradó napok itt és itt) csak odatúra után idén nem a visszafogottság jellemzett minket a tervezéskor. Három ország, a Kárpátok észak-keleti vonulatának néhány elhanyagolható jelentőségű kaptatója (úgyis mint Vereckei-hágó, Békás-szoros), aztán egy kis hűtlenkedés, elhagyva a Kárpát-medencét, illetve egy-két kisebb pocsolya (Gyilkos-tó pl.)…szóval bevásároltunk megint. Hat nap, ezerszáz kilométer. Megannyi látványosság, megannyi kaland. Jelszó is született, majd a hatodik napon.

Miki, Zoli, Imre, Krisztián

 A szervizpumpáról nem, a sátorról sikeresen lebeszéltük Krisztiánt (ezt a második nap végén majdnem meggondoltuk, de akkor már úgyis késő lett volna). A szentkirályi úton most is ugyanazok a gondolatok zakatoltak a fejemben, mint tavaly, milyen furcsa, milyen más ilyenkor végignézni az ezerszer látott környékbeli, ismerős tájon, abban a tudatban, hogy persze, jössz majd visszafelé újra, csak egy kicsit messzebbről, mint azt megszoktad. Ez nem ugyanaz, mint amikor hétköznap kijössz időfutamozni rutinból, pedig az út, a beleszakadt kátyúk, a mellette lévő házak, fák, bokrok ugyanazok, ugyanolyanok, mint tegnap voltak. Ugyanazok, és mégsem ugyanazok.
Ez a kvázi-skizofrénia aztán nemcsak a tegnap, hanem a tavaly-dimenzióban is jelentkezik, mert Szarvasig ugyanaz az útvonal, ugyanazokkal a pihenőkkel, bár valószínűleg nem ugyanazokkal a kamionokkal. Mégis szinte méterre ugyanott dudál le minket, küldene rá a már a magyarok bevonulásakor is nyugdíjas korban lévő, aszott kerékpárútra, ugyanúgy, ahogy tavaly, lakott területen 50 helyett 80-al. Ha mi tilosban, akkor ő hatványozottan.

Kunszentmárton, reggelünk nyugalomszigete

A 44-esre felkerekezve egyébként is megijedtünk, mert a tiszaugi hídig a hétvégi kamionstop utáni időszaknak köszönhetően intenzív offenzívát, a húsztonnások hadoszlopba rendeződött rohamát kellett – a leghelyénvalóbb szó erre – túlélnünk. Szerencsére pár perc után normalizálódott a helyzet, a percenkénti sűrűség az elviselhető 2-3-ra visszaesett, de kétségtelen, hogy nagyon vártuk Szarvas után az alsóbbrendű országutat a maga ennél sokkal korlátozottabb habzásával. Mivel Krisztiánnak előbb 50, majd 60 km távolságra taksáltam, végül a mérnöki pontosságú munkánk eredménye 70 lett, itt is feljegyzem magamnak, hátha ezzel végleg a fejembe verem: Szarvas Kecskeméttől 70 kilométerre fekszik.
Legalábbis a Kórógy-ér menti kis árnyas pihenőnk, ahol én mindig péksüteményt tolok. Feltéve, ha két alkalom már hagyománynak tekinthető.

Jóllakottan

Szarvas után kezdődtek a problémák. Nem, nem a szél, sűrű ellenségünk-ritka barátunk ezúttal meglepően illedelmesen viselkedett, és épp csak legyezgette az arcunkat. Inkább az éjszaka csapott le rám reggel 9 körül, a kialvatlansági faktor eredményezte várható holtpont érkezett meg ijesztően korán. Délutánra saccoltam, de pont ugyanolyan volt a találati pontosságom, mint a Szarvast jelző kilométerkő esetében, csak kicsit fájdalmasabban érintett. Kérdezgettem a többieket, ki hogyan merre és mit álmodik épp, meg mennyire fitt: Zolinak és Mikinek kutya baja, ellenben Krisztián jelezte, hogy neki már indulás óta konstans lehúzták a rolót. Jól van, nem vagyok egyedül, ilyenkor csak ebből lehet erőt meríteni. A tájból nehezen, mert az Alföld közepén egy tízcentis pukli sem töri meg a monotóniát, hegynek fölfelé legalább az erőlködés ébren tartana. Itt pedig csak a fegyelem, hogy ne szaladj le két pislogás között a kerékpárútról, ne kaszáld el az előtted haladó cuccát, ne fogd meg az út melletti vízelvezető csatornát. Közben a kályhát is befűtik, és szép lassan a 30 fok feletti hőmérséklet is csak a bódulathoz elég. Kiállsz a nyeregből, zenét váltasz, megvakarod a stoplidat, kopogtatod a kulacsodat, minden percre kitalálsz valami túlélő-praktikát, legyen az bármily abszurd és beteg gondolat is.

Gyomaendrődi templom kívülről...

Gyomaendrődön Zoli templomot fényképez, belülről is, miközben mi hárman, az álmosak bandája (igen, valójában a hiba eredője) az útvonalon tanácskozunk. Utóbb kiderül, az első tevékenység hasznosabb és célravezetőbb volt, mert Szeghalomra Szeghalmon át rövidebb út vezet, mintha Dévaványán keresztül csapnánk rá. Amilyen pontosan és aprólékosan állítottuk össze a határon kívüli terveinket, ugyanolyan lazán és nagyvonalúan kezeltük ezt a kérdést itthon. A határig úgyis eltalálunk, és hát ebben egyébként nem is tévedtünk. Így persze a végeredményben aztán egyszer csak megjelent ez a nem tervezett +10 kilométer, miközben nem mondhatjuk el, hogy ez ott és akkor egy pihentagyú ötlet lett volna.

... és belülről

Egyébként a teljes túra alatt ez volt az egyetlen eltévedésünk, ha nem számolom oda, márpedig nem számolom oda a talán még hidegháborús paranoia által látenciába taszított ukrán-román határátkelő keresgélését.

Dévaványa, református templom

Szeghalom a korai ebéd, illetve Mikinek a szieszta idejét hozta el – mindenkit utolér a végzete. De Krisztián is megágyazott magának, az árnyas kis park a laticeljével vált 20 perc erejéig ötcsillagos luxushotellé. Rólam nagyjából ekkor pattant le a tudatomat homályba tompító fáradtság, mintegy két, két és fél órát töltöttem el zombifázisban. Nagyon bíztam benne, hogy legközelebb már csak rendeltetésszerűen, az esti lefekvéskor találkozom vele.

what???

A Berettyót átívelő hídon kikapaszkodva már Debrecent céloztuk be, a több mint 80 kilométeres távolság viszont nagyot ütött a társaságon. Mintha térképről kevesebbre emlékeztünk volna, na persze, ha egyáltalán ránéztünk volna a térképre. Mindegy, felvettük a csapatidőfutam alakzatot, és váltott vezetéssel, szelet fogva a hátul lévőknek nekibuzdultunk. Olyan jellegtelen, igazi főutas rész volt, hosszú egyenes szakaszokkal, nagy nyílt térségekkel, ritkán utunkba kerülő településekkel. Valódi lélekromboló, ahol nem is igazán érzékeli az ember, hogy haladna, a számok csak nyögdécselve vánszorognak a kilométerórán. Persze, Hortobágy-peremvidék, nyáron, a déli pusztulatban. Igazi turistacsalogató körülmények.

Ebből a délibábos révületből Berettyóújfalun, az igen okosan fal mellé szerkesztett kerékpárúton egy majdnem-karambol taszít ki minket, nosza, ünnepeljük is meg ezt a jeles alkalmat egy jégkrémmel. Gyors kérdezősködés (vigyázat, a műsorszámban termékmegjelenítés és 18-as karika következik) egy Lidl után, majd határozott lokalizálás és árnyékkeresés után már mogyoródarabkákkal megpöttyintett csokoládé hűti a torkunkat.

Innentől szükség lesz az idegeinkre is, a 47-es főút ugyanis megkapta a Debrecen és Nyíregyháza felé igyekvő teljes román kamionarzenált. Következő életemben nem szívesen lennék 47-es főút, mert pont elég volt erre a kis időre nyakunkba venni ezt a sokezer tonnás koloncot. Már késő délutánba hajolva hajszoljuk a Debrecen táblát, és egy gyorsforgalmivá kiszélesedett szakaszon ezt is kipipálhatjuk. Ezzel egy húszassal túl vagyunk a 200 kilométeres napi limiten is, de persze hajtjuk még tovább, töltsük tele a poharat, napnyugtáig tart a buli. Egy nagyvároson keresztülvergődni persze kerékpárral sem könnyű, repülőgépet meg pont most nem hoztunk magunkkal, leginkább a súlykönnyítés, grammhuszárkodás jegyében, szóval ezzel azért elszöszölünk, nem is keveset. Minden lámpa akkor pirosodik, biztosan szégyenében, amikor hatótávolságba érünk. Már-már szinte alkonyodik, amikor végre az északi partot elérjük, és a beregsurányi határátkelőt irányba tesszük.
Oda persze ma már nem tervezünk, annál is inkább, mert a kivezető kerékpárút a rajta tartózkodó gyalogosokat és repedéseket tekintve világrekordra hajt. Változtatom is a perspektívát, időnként az útra csábítom kis vonatunkat, hogy aztán kis idő múlva újra megpróbáljuk szabályosan, a társadalmi konvencióknak megfelelően. Ennek aztán végül meg is lesz a jól megérdemelt büntetése, miután defekt nélkül nem szabadulunk annak a sivatagnak a fogságából, amelyik magát a kerékpárutat is rabul ejtette nagyjából 20 méter erejéig. Ezúttal (is) Miki, és országúti gépe a kedvezményezett, de ekkor (még) legalább a külső nem adta fel teljesen a harcot. Nem volt, és nem lesz ez mindig így…

Felkerekedve még találkozunk az egyik kanyarban egy merészen eldobott motorral, és némi rendőrhatósági jelenléttel. Biztos őt is azért büntették meg az égiek, mert nem használta a kerékpárutat. Hajdúsámsonig jófiúk vagyunk, onnantól már úgyis az éjszakára kell gondolnunk, megtesszük az előkészületeket a vadkempingre. Először jobbra térünk le az útról, de civilizáció nyomaira bukkanunk, úgyhogy kicsit arrébb, inkább baloldalt próbálkozunk. Már nem tudom, melyikünknek jutott eszébe, hogy a ház mellett elhaladva bekéredzkedjünk az almáskertbe, de az ötlet már csak azért is kiválónak bizonyult, mert egyenesen a szivattyúházba nyerünk bebocsáttatást (egy kis mesterséges tó víztartalmából oldják meg a több hektáros területen az almafák öntözését). Spontán szerzett újdonsült házigazdáink szívélyessége váratlanul jött, és mindegyikünknek jól esik, még teát is ígérnek a hajnal 5 órai indulásunkhoz. A gyors vacsora közben vetek néhány pillantást a csillagos égre, hátha ölembe hullik valamelyik, elvégre szezonja van, de közben azt is tudom, hogy rákészüléssel ez nekem még sosem jött össze. Nem is erőltetem, hagyjuk meg a romantikát a hanyatló nyugat ópiumának, nekünk, ellenkező irányba tartó kalandoroknak sokkal fontosabb most az elmúlt napokban elhanyagolt alvásmennyiségi-mutatókkal törődni. Tökéletesen belakjuk a rendelkezésünkre álló néhány négyzetmétert, hálózsákomat kibontom az ezúttal magammal hozott laticelre, fejemet nekivetem egy használaton kívüli tévé oldalfalának, és körülbelül két és fél másodperccel később már alfaállapotba süllyedek. Mint ahogy a többiek is, furcsamód nem kellett egyikünknek sem birkákat számolni, altatótablettát vagy bármely más narkotikumot magához venni. Kell is a töltődés, a mai 240 kilométeres alvajárásunk után holnap az ukrán határőrökkel megbirkózva igyekszünk majd az országközi kapcsolatokat erősíteni.

next level: http://yossarian.blog.hu/2013/11/17/kalandozo_magyarok_karpataljan_es_erdelyben_masodik_nap