yossarian

A vonatról leszállva kicsit olyan, mintha a világvégére érkeznék. Éppen bontják, mert ha egyszer lejár az idő, hát a világvégének is lejár. Amúgy is csak itt felejtették Pest tátva maradt száját, pirosra rúzsozott acélállkapcsával, farostlemezes fogtöméseivel, odvas hajléktalanjaival. Egy szocreál skanzen, tájjellegű hangulattal. Zsíros minden lélegzetvételem, az átrágott tetőről csöpögő megolvadt hólé nyirkos-rothadó szagot áraszt, az idegesen kattogó mozgólépcső hangja pedig, mint valamilyen időntúli óra, kalapálja a fülemet. 1985-be botlottam, csupán a mobiltelefonok zavarják az összképet, de a kopottkék orosz metrószerelvények, az épület mellett őrjáratozó lepukkant Ikarusok kétségkívül onnan jöttek. Egymásnak feszül itt a huszadik és a huszonegyedik, de nem rossz, inkább hátborzongató taposni a múltat. Ködbe zárt fény, árnyvilágba feketedett alvilági figurák, örökre homályban titkolódzó alagút, hűvös kísértetfolyosó. Egyszerre űz és marasztal a nyomasztó atmoszféra, a Hitchcock-recept életre kel: a szélsőséges emberi érzelmek fogva tartanak. Különös kíváncsiság szippant magába, legyen bármilyen ijesztő is az érzés, kell nekem, neked, nekünk. Vendégként, átutazóként, csak az íze kedvéért.

Bentlakásos intézménynek ott vannak a lakótelepek. Na nem a mézeskalács-házikókká panelfelújított színes kockák, hanem a szürke, koszos, saját monokróm világukban méltóságteljes tízesek. Megelevenedett gigászokként egy sasszéval porrá zúznák a már nevükben is konformizált lakóparkokat, hatalmas vasbeton karjuk egyetlen legyintésével pofoznák le a ferihegyi fapadosokat. Haláluk is fenséges lesz, mély hörgés kíséri majd a hegyomlást. Apokalipszisük közelgőben van, mert a szocialista építőipar nem ér fel az Úristen kezével, és ahogy az ideológiai kötőanyag, a kommunizmus népboldogító mannája nem kánaánizálta a társadalmat - egy része maga repedezett ki a történelemből, másik részét magunknak kellett ráspollyal levakarni a bőrünkről -, úgy a modernkori munkásbarakkokat sem öröklétre tervezték. Szépen lassan rőtszakállú aggkorba lépnek ezek az óriások, vizesedni kezd a talpuk, visszeresedni a lábszáruk, Parkinson-kóros lesz egész testük. Néhány százezer dolgos kis méhecskének kell új kast keresnie, és evakuálásuk, ha nem is poszt-csernobili hatású és méretű kihívás, nem a hirtelen halál kataklizmája, amit gyorsreagálású építészhadosztálynak kell defibrillálnia, hanem fokozatos, step by step manőver, mégiscsak állami föladat. És nincs már Marx, se Engels, elfogyott a lenini út, kas, alkoss, gyarapíts, és házad fényre derül. Üres erszénnyel a meztelen csiga is csak templom egere.

Mára a keltető is megváltozott. Nem az én hibám, hogy gyerekkori vágyam felnőttfejjel teljesült be. Én nagyobb lettem, a szigor kisebb. Akkor ez fordítva volt, esélyem sem lehetett a kapuk mögé nézni. Csak közel dugtam a fejem az erkély vasrácsához, olyan közel, hogy egy reggel be is szorult közéjük, úgy kellett onnan kimenekíteni felsikoltott anyai segítséggel. De ott voltam minden reggel, két emelet magasságból bámultam a Kato Bergereket, billencses Zil-eket, a csapott orrú betonkeverős, na meg a csőrös orrú darus Kamazokat, a hosszított pótkocsis Ifákat, a félelmetesen gonosz tekintetű Tátrákat, ezt az egész nyüzsgő, kavargó házgyári gyülekezetet, amint egész nap, de különösen reggel eldübörögte monumentális harci indulóját, aminek hatására házfalak repedeztek, vitrinlakó porcelánok csörömpöltek, vagy éppen gyanútlan fejekre a mennyezet ráhullott. Ez utóbbi áldásban többször is, hol bilizés, hol terítésben segédkezés közben részeltettem magam is, nem értve még a sorsfintor paradoxonát, hogy miközben ez a teherautó-ármádia házat, hajlékot épít sok-sok ember számára, nagy igyekezetében le is rombol néhányat. Ennek ellenére, és a fejemet ért minden sérülés dacára élveztem a felhajtást, kisgyerekként mentesen mindenféle szocialista nemzetgazdaság-maszlagtól. A házgyár hatalmas, sokhektárnyi keltetője volt az én Jeruzsálemem, ahová a belépést ki kell érdemelni. Ott volt karnyújtásnyira, mégis fényévekre tőlem.

Most pedig olyan, mintha a világvégére érkeznék. Ma már nekem is utaznom kell ide, mégha csak a város másik végéből is. Senki sem állít meg, amikor belépek a sarkaiból kifordult kapun. Pár évvel ezelőtt még dolgoztam is itt, de már akkor sem volt az igazi. Fel sem térképeztem, a kényszervállalkozásba belefásult építési káefték vagy a szalagmunkában ásítozó multinacionális cégek nem érdekeltek. Rég nem keltető ez már, mire végre bejutottam, apró darabokra szaggatott, kivénhedt meddőt találtam. Itt még ablakkeretek készülnek, amott téglákat pakolnak, még arrébb hegesztőmunkásokkal találkozok, de keresem a magányt: nem az inkubátorban tenyésző jelenre vagyok kíváncsi, hanem az el nem hantolt múltra. Rozsdás toronydaruk árnyékában ülök le egy mérföldnyi hosszú betongerendára, hátamat nekitámasztom egy ütött-kopott acélhordónak. Mögöttem a szerelőműhely ajtaját csapkodja a tavaszi szél, a csukott szememen keresztül átszűrődő napfénysejtés felébreszt egy régmúlt világot: körülöttem teherautók rohangálnak, az állványos daru hidegsárga csápja házfalnyi betonelemet illeszt a platóra, fel-felhorkanva dörmög a betonkeverő torony, egy vászonkabátos szaki csutakra rágott ceruzával a füle mögött épp egy fruttit tol a szájába, mellettem a nehéz, olajos szagú műbőrbe öltöztetett zsebrádió, benne játék és muzsika tíz percben, kezemben a kékfőcímes Esti Hírlap, vagy még inkább egy Lego katalógus, de bekészítve már az űrhajós kvarcjátékom is, a lábamnak nekidöntve kis zöld rollerem, számban az apró műanyag flaskából kiszivattyúzott Limo citrompor íze….

Utazom.