Nem adta könnyen magát, pedig még egy ilyen kényelmetlen figura nem trónolt ennek az országnak az élén. Volt itt már hazaáruló, volt kommunista vagy fasiszta ideológiába csomagolt pöcsfej, volt külföldről ideszerződtetett hóhér is, szóval magyar ember feje felett uralkodott már néhány arra – ilyen-olyan okokból – alkalmatlan ember, de még egy ilyen szolgalelkű, korlátolt, zéró erkölcsi intelligenciájú, súlytalan álamfő (sic!) sohasem kapott hatalmat nálunk.

Tényleges hatalma szerencsére most sem volt, épp eléggé rombolta a reputációt reprezentációs funkciójában. Ámokfutása így sem maradt visszhang nélkül, és először törte meg igazán a Fidesz hosszú évek óta tartó, megbonthatatlannak tűnő egységét, összezárását. Párton belül és kívül egyaránt, mert mostanra nemcsak a pártkatonák, hanem a jobboldali értelmiség, illetve a pártra szavazók nagy része számára is vállalhatatlan lett Schmitt személye. Nem mellesleg mintegy két év után a Fidesz-kormány elszenvedte első igazi politikai vereségét.

 Nem az a lemondós fajta az elnök úr, az biztos. Még az athéni olimpia előtt, akkor MOB-elnökként kijelentette, hogyha bárki is doppingügybe keveredik a magyar küldöttségből, akkor függetlenül a bűnösségétől, a felelősséget ő maga vállalja érte, és lemond a magyar olimpiai szervezet vezető tisztségéből. Nos, nem egy, hanem 4-5 versenyzőnket, szinte a teljes nehézatlétikai és súlyemelő különítményünket buktatták meg azon az olimpián, a mi takonytologató botrányunktól volt hangos a nemzetközi sportsajtó, Schmitt mégis a helyén maradt.

(Fidesz-alelnökként mondjuk eleve ott sem kellett volna lennie, dehát morálból már akkor sem volt kiképezve kellőképpen).

Megmaradt csekély számú híve felemlegeti, hogy NOB alelnökként mennyit tett, milyen sokat dolgozott a magyar sport érdekében a nemzetközi sportdiplomácia csataterein. Mintegy 20 évet húzott le különféle pozíciókban, a végén még a NOB elnöki székét is megpályázta, hál’ istennek sikertelenül. Azért ott kikövetkeztethettek már némi agyfaszt nála, ismerhették valamennyire, mert ugyan monstrum nagy maffia ez a szervezet, de egy ilyen kisstílű simlist azért csak nem engednek oda keresztapáskodni. Athénban aztán nem csak a lebukott versenyzőink, de a komplett magyar sportdiplomácia is akkorát hasalt, hogy mandinerből vették csak észre a húgyban turkászni érkező ellenőröket. Lefejezés helyett persze jött a jó kis magyaros elkussolása a történteknek, így aztán sikerült elfektetni Pars pekingi ezüstérmét is 2008-ban, mert bár doppingbalhéba keveredett két fehérorosz-versenyző, akik előtte végeztek, végül mégsem vették el az eredményeiket. Tehát jó pár év múlva is kísértett még Athén szelleme, a magyar sportvezetés még ekkor sem tudott kiállni a versenyzőinkért. Pedig még igazunk is lett volna, mégsem tudtuk keresztülverni a rendszeren.

Ennyi pont elég a sportdiplomáciai karrierről/ből.

 Schmitt pártállami múltja is megérne egy kisdoktorit. Hungarhotels-szállodalánc vezetője, Népstadion igazgatója. Olimpiai cím nem volt elég abban az időben ilyen helyezkedéshez, lojális pártkádereket zsuppantottak bele ezekbe a székekbe. Az elméleti szinten antikommunista Fidesz-mezőnyben persze nem fehér holló ő, de celebpolitikusként emiatt mindig kiváló célpontot jelentett az ellenszurkereknek.

 Nem volt ez gond az államfői kinevezésekor. Gyenge elnökre volt szükség, az elmúlt két év eseményei megértették velünk azt is, miért. Saját halálos ítéletét is aláírta volna, ha Orbán arra kéri. Színe-szaga nem volt politikai értelemben, és ha nem lettek volna a bődületes helyesírási-bakijai (neki és a stábjának, mert a vendégkönyvbe írt álamfőn kívül ne gondoljuk, hogy egyedül ír beszédeket Schmitt, Gyurcsány vagy Orbán, ez nem így működik), semmi emlékezetes nem maradna utána. Bár a sétálgatós szilveszteri beszéde is kifejezetten média-nívódíjasra sikeredett.

Van neki egy Kiss Norbert nevű szobapapucsa, ketten együtt kábé olyan elfuserált párost alkottak, mint a Rendőrakadémia Harris kapitány - Proctor duója. A hülyeségeket, balfaszságokat megmagyarázni mindig Proctornak kellett, Harris kapitány meg ment gyárlátogatásokra, külföldi konferenciákra, elnöki vizitekre, na meg itthoni kirakatvendégségekbe, hogy hiteles és mélyen átélt, őszinte beszédeket mondjon például a magyar nyelv fontosságáról.

De a nyakig szarban röfögő aktuálpolitika számára nagyon is megfelelt a személye. Nem ellenkezett, nem nyafogott, nem is volt ehhez elég esze, meg hát egy a tábor, egy a zászló, orbánazisten. Tétlenül szemlélte az alkotmánybíróság ellehetetlenítését, a magánnyugdíjpénzek lenyúlását, a nemzeti banknak küldött maflásokat, a pöffeszkedő hatalom minden túlkapását. Csökevényes jogállami érzéke sosem szólalt meg benne, vagy eredendően nem is volt. Szolga volt, a politika egyik VIP felszopója.

 A plágium-botrányával végre csúcsra ért. Mindent megpróbált, hogy mentse az irháját, ám közben egyre mélyebben ásta el magát. Az elmúlt napokban folyamatosan pontosítania, módosítania kellett az álláspontját, de a helyzete egy idő után tarthatatlanná vált. Az ország morálból nem bukott meg, nagy nehezen és nagy hajrával összehozott egy elégségest, ez rakétázta ki őt az államelnöki székből végül.

Felzárkóztunk Németországhoz, ha csak ideiglenes jelleggel is. Ők februárban szabadultak meg az államfőjüktől, miután korrupciós botrányba keveredett.

Az ügy kirobbanásakor, januárban azonnal alattomos politikai támadásként értékelte a tényfeltáró írást. Politikai karaktergyilkosság része volt ez persze, senki le sem tagadhatja. Hogy kifejezetten politikai motiváció, szándékoltság vezette-e a hvg.hu-t, később az origót, indexet, többieket, vagy csupán azt érzékelték, hogy egy arra méltatlan ember tölti be a köztársasági elnöki pozíciót, akire lőni valójában államérdek, ki tudja? Ritka a mai magyar sajtóban egy-egy témát elejétől a végéig felgöngyölíteni, konzekvenciákat kikényszeríteni („következmények nélküli ország?”), ezért is pofátlanodhatott el a politikai-gazdasági hatalom, telepedhetett rá élőre-élettelenre.

Azért a HVG helyében most nem számolnék állami hirdetésekkel néhány évig. Na és Orbán sem ad interjút nekik jó sokáig, megint lesz oka bedurcázni, ezúttal nem egy címlap borítja ki ennyire. De szerintem ez utóbbi veszteséget valahogy túlélik majd a szerkesztőségben.

Mindenesetre pióca módjára csimpaszkodtak a témára, érezve a vadon ejtett seb friss vérszagát. Amikor már pár lépésnyi előnyt tudott volna kiharcolni magának, és úgy nézett ki, hogy sikerülne kereket oldania, megint előjöttek egy-egy friss ténnyel, folyamatosan küldözgették kifelé az előre betárazott mérgezett nyilakat. Amelyek sorra találtak is. Ki volt ez számolva előre, mérnöki precizitással.

Fel kellett tehát egy vizsgálóbizottságot kérni, hogy hivatalosan és objektíven gyürkőzzenek neki, lopott-e valójában az elnök. Két hónap alatt készítettek egy 1200 oldalas jelentést - ép ésszel fel nem foghatja az ember, minek kell egy eldöntendő kérdésre ilyen szófosásos választ adni. Mindegy, nyilvánosságra hoztak ebből egy 3 oldalas összefoglalót, amiben ráverték a balhét az opponensekre. Meg az akkor érvényes egyetemi szabályzatra. „Hiányosságokkal, de formailag megfelelt az akkori gyakorlatnak” – bátortalan, óvatos, körmönfont megfogalmazás. Schmittet menteni kell, meg ha egy mód van rá, akkor az egyetemet is, ez volt az üzenet, amit kaptak felsőbb körökből, mert voltak olyan bénakacsák, sikerült még azt is kikotyogni, hogy kikérték a jelentés elkészítése előtt a kulturális minisztérium álláspontját, ezen keresztül az informális kormányvéleményt.

A vizsgálóbizottság egyik tagja, Tóth Miklós dékán mellesleg Schmitt Pál disszertációjának kivizsgálása közben kapta meg a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöki posztját.

Schmitt győzelemként értékelte a jelentést, és a hivatalos Fidesz-kommüniké is az ügy lezárását hangsúlyozta. Miközben a nagyon átlátszó, gyenge érvekkel alátámasztott happy end hamissága jelezte, valami itt nagyon nincs rendben. A jelenlegi kormány mestere a’zemberek hülyére vételének, és hát valljuk be, nem állnak messze az igazságtól: legtöbbször igába fogott barmok módjára vezetnek (meg) minket. De most végül nem hagytuk magunkat Palira venni.

Lopott-e Schmitt Pál? A kétszázegynéhány oldalból 180 a Georgiev-tanulmányból van, a fennmaradó 30-40 oldalon Schmitt kútfője még vagy 20 másikkal osztozik meg. Összeadunk-kivonunk, osztunk-szorzunk, deriválunk, szuperbruttósítjuk, áfát levonjuk…nehezen jön ki még nettó 3-4 oldalnyi saját gondolat is. Az meg nemhogy nem kisdoktori, de még érettségi dolgozatnak is hitvány.

Minimáldoktori.

Van egy kulcsszó, ami mellett nem érdemes elsiklani. „Szövegazonos”, ez áll a jelentésben. Azt jelenti, hogy egy az egyben átvett, azon semmilyen változtatást nem eszközölt, belőle el nem vett, de hozzá sem tett. Átemelt, kölcsönvett, eltarhált…bár ez utóbbi nem igaz, mert az eredeti jogtulajdonost nem kérdezték meg az újrahasznosításról. De hogy nem saját termés, ma már megmásíthatatlan tény.

Ebbe a szóba kapaszkodott bele az elnök is. Tényanyag, törzsanyag, ami kihagyhatatlan a dolgozatból. Hivatkozási alap. Oké, a feladat nem a spanyolviasz volt, utána kell menni, hogy eddig ki mit dobott a közösbe a témában, és abból kiindulva kell valami addig nem hallottat mondani, valami addig meg nem talált konklúzióra rábukkanni. Ha beidézek 210-220 oldalnyit, akkor a saját gondolatoknak, következtetéseknek is ilyen, de még inkább ennél is nagyobb terjedelműnek kell lennie. Az egyetemnek magának is van előírása a terjedelemre vonatkozóan, mekkora hányada lehet idézet, grafikon, táblázat, stb., de a paraszti logika is ezt diktálja. A nyúl ne cipeljen vadászpuskát, mert milyen film már az amiben a stáblista 2 órás, a szex-lövöldözés-autós üldözés szentháromságot meg másfél percben elintézik?

A védekezés másik pillére a „társadalom számára hasznos, új és gyakorlatban hasznosított alkotás bemutatása” kitétel felhasználása volt. Eszerint nem szükséges merész gondolatkísérleteket tenni, nem kell innovatív következtetésekre jutni, elegendő egy addigi köztudást összefoglaló művet letenni az asztalra, gyakorlati példákkal megtámogatva. Schmitt felemlegette, hogy milyen hasznos volt ez a tudástár a számára, amikor NOB-alelnökként lobbizott azon sportágak olimpiai programban maradása mellett, amelyek hagyományosan magyar sikersportágak. Öttusázóink persze mesélhetnének, hogyan butították le, fosztották meg hagyományaitól a sportágukat az elmúlt 10-20 évben, Schmitt minden erőfeszítése ellenére. De jelen esetben inkább az a problémánk ezzel a riposzttal, hogy a dolgozat megírásakor még nem lehetett ezen gyakorlati tapasztalatok birtokában, vagyis ha szigorúan értelmezzük ezt a passzust, akkor megint csak nem lehetett volna ezt a dolgozatot átengedni a szűrőn.

De legyünk elnézőek, ne tulajdonítsunk minden szónak túl nagy jelentőséget. 3-4 oldalnyi eredeti gondolat 220 oldalnyi beidézettel együtt megér-e egy kisdoktorit, immár a megénekelt szabályt is figyelembe véve. Nyilván sziszifuszi munka könyvtárakban kiseggelni, lefordítani ezeket a műveket, utána valahogy összefércelni, majd az egészet betolni a vizsgabizottság elé. Doktori címet viszont olyan agyi működésre, annak papír- vagy tárgyalakú kivetülésére adnak általában, ami nem egyszerű mechanizmusok szolgai (már megint ez a szervilitás…) ismétlésén alapul, hanem kreatív és progresszív összefüggéskeresésen.

Lopott-e Schmitt Pál? Ha jóindulatúak vagyunk, akkor úgy kell fogalmaznunk, hogy gátlástalanul és pofátlan szemtelenséggel emelt át más szerzőktől szövegrészleteket, illetve egy komplett tanulmányt, miközben hanyag és trehány módon felejtette el, hogy az írógépen is van már idézőjel-karakter. Ha rosszindulatúan közelítünk, akkor nem amnéziát, hanem szándékosságot kell feltételeznünk az idézőjelek hiánya láttán. Ma már nehezen bogozható ki, hogy melyik verzió áll közelebb az igazsághoz.

Le kell szögeznünk: a tudományos élet a 80-as években jóval túl volt már az arisztotelészi korszakon, még itt, a vasfüggöny mögött is. Minimális elvárás volt már akkor is a tudományos dolgozatok forrásainak feltüntetése, kidolgozott és bejáratott formai követelményekkel. Nincs alap arra hivatkozni, hogy az akkori gyakorlat nem támasztott kellő igényességet az idézett gondolatokkal kapcsolatban. A tudomány sajátja volt mindig is az alaposság.

Ez az érvelés egyébként a magyar társadalom egyik kedvenc, állandóan használatos, átkos és hamis kiútkeresésén, menekülési módszerén, az elévülés-metóduson alapul. (Princz Gábor Postanbankja, Gyurcsány Altusa, és a sort még hosszasan lehetne folytatni). Az idő ködbe borít, erodálja az emlékezetet, az anyagi veszteséget, a fájdalom intenzitását, de a tüske örökre bennünk marad, és mérgét csorgatva keseríti meg jelenünket.

Persze nincs új a nap alatt, hisz ez az érvelés most (is) politikai rendelésre érkezett.

 Kedden tehát még győzelemre állt a sötét oldal. De az elégedetlenkedők már ébredeznek a háttérben. Szerdán nyilvánosságra kerül a vizsgálóbizottság egyik tagjának, Fluck Ákosnak a különvéleménye, amiben a dolgozatot alkalmatlannak nyilvánítja a doktori címhez. Megszólal az MTA elnöke, Pálinkás József is. A Pécsi Tudományegyetem egyik oktatója nem vállal témavezetést a továbbiakban. Fordulat készülődik, nemhogy elcsöndesülne a vihar, inkább újabb fellegek, sötétebbek és vészjóslóbbak jelennek meg.

Csütörtökön előbb az SE doktori tanácsa, majd később a szenátus mondja ki: Schmitt Páltól el kell venni a doktori címet. Hogy ezt megtehették-e, vagy csak bíróság foszthatta volna meg az elnököt a kisdoktorijától, jogi csörte kérdése lesz. Mindenesetre ezzel átszakad a gát, és pénteken már a jobboldali értelmiség legnagyobb része, még a lakájmédia is lemondásra szólítja fel az államfőt. A plebs is mozdul, tüntetések kezdődnek a Sándor-palota előtt. Erkölcsi értelemben teljes a kudarc, menthetetlen a helyzet.

Schmitt mégis megpróbálja, ugye nem az a lemondós fajta, ezt már láthattuk. Szöulból való hazaérkezése után egy nappal 10 perces interjút ad a köztévének: nem mond le, politikai támadás zajlik ellene, becsületes munkát végzett annak idején, mindenki bekaphatja… Kijelenti, új dolgozatot fog írni, ezúttal majd a PHD-szintre izmozza magát. Senkiben fel sem vetül, hogy ha a doktori disszertációjára kíván koncentrálni, akkor elnöki teendőit hogyan lesz képes ellátni, miként fér bele az idejébe. Viszont később kiderül, hogy egyéb praktikus akadályok is tornyosulnak előtte: be kell adni a jelentkezését, 3 éven keresztül előadásokra kell járnia, megannyi cécó…

Vasárnap még mindig eltökélt egy rádióinterjú során. Közben lemond az SE rektora arra hivatkozva, hogy nem érzi maga mögött a kulturális minisztérium támogatását, az ügyben teljesen magára hagyták az intézményt. Várható volt ez is persze, Réthelyi nem különösebben harcos típus, nem fog ő tengelyt akasztani a főnökkel. Orbán a nyilvánosság előtt a köztársasági elnök sérthetetlenségéről beszél, neki érdeke és valószínűleg rögeszméje is a gyengekezű államfő, nem akarja elveszteni Schmittet. De a lavina elindult, az elvakult hívőkön kívül már senki sem áll Schmitt mögött, a király meztelen. Elkerülhetetlen a palotaforradalom, és a hétfői rendkívüli frakcióülésen Orbán sem tudja megvédeni a morálisan teljesen ellehetetlenült államelnököt.

Délután egy órakor a parlamentben egy szánalmas beszéd kíséretében Schmitt Pál lemond a köztársasági elnöki pozícióról.

Sosem maga a hiba fontos. Sosem a hiba minősíti az embert. A jellem a hiba kezelésében, a helyrehozatalában van. A bocsánatkérésben. A vezeklésben. Ha ez elmarad, és csupán az üres vagdalkozás, az ellentámadás súlytalan kardsuhogtatása hallatszik, ha a paranoia győzedelmeskedik, akkor a világösszeesküvés-elméletek és az ellenségkeresés valójában csak nevetségessé és szánalmassá teszi az embert mások előtt.

A köztársasági elnök a legfőbb közjogi méltóság.

Schmitt Pál ha elveszített valamit a plágium-ügye kapcsán, hát a méltóságát egészen biztosan. Korábban is erősen megtépázott volt persze, álamfői mivolta okán internetes mémmé vált, Chuck Norrissal és a Hummer-betyárokkal harcolt a dobogó legfelső fokáért. Ezt tetézte a doktori-botrány. Pali, hát nem érted? Egy ország röhög rajtad, jobb vagy, mint bármelyik stand up-os. Mégis hogy képzelted a megmaradást ezek után? Augusztus 20-án ki figyel arra, veszi komolyan, amit mondasz? Hogy nézel azok szemébe, akiknek kitüntetést adsz át, plecsnit akasztasz a mellére? Nemzetközi partnerekkel, politikusokkal hogyan tárgyalsz majd? Mert a híred már hetedhét határon is túljár a tekintélyeddel együtt.

Eddigi köztársasági elnökeink többé-kevésbé jól ellátták a feladatukat. Mindenkinek fel lehet róni ezt-azt ugyan: Árpi bácsi Szdsz-közeliségét, Mádl Ferenc Fidesz-szimpátiáját (nem szolgalelkűségét, és ez fontos különbségtétel), Sólyomnak a darabosságát és makacs hajthatatlanságát. De mindegyikük alkalmas volt a feladatra, és jól végezte a munkáját. Schmitt Pálról már megválasztásakor tudni lehetett, hogy alkalmatlan erre a pozícióra, kevés ember ő ekkora kihíváshoz. Lelkes csinovnyik, ügyes helyezkedő, rutinos karrierista.

Orbán mindig is szerette hűséges talpnyalókkal körbevenni magát, elég csak a már arcberendezkedésében is genetikusan erre rendeltetett (figyelem, nem zsidózok, ne köpj bele!) Szijjártóra gondolni. (Ellentétben pl. Navracsiccsal, aki az értelmiségi politikusok táborát erősíti, és ennek megfelelően IQ-val kicsit jobban eleresztett arcokkal dolgozik együtt). Ebbe a sorba tökéletesen illett Schmitt, és bár a semleges közvélemény számára is kifejezetten ellenszenves volt egy 100% pártkatona ilyen kiemelt közhatalmi funkcióba emelése, illetve már megválasztásakor komoly ellenérzés fogalmazódott meg vele kapcsolatban a táboron belül is (Kövér ki nem állhatja pl., silány választásnak tartotta), mégis őt parancsolta Orbán a Sándor-palotába. Mert egy pillanatig se legyen kétségünk, hogy ki mozgatja a szálakat, hiszen az új államfő kiválasztása is a parlamenti képviselőcsoport feladata lenne, mégis Orbán jelöl majd új köztársasági elnököt.

Épp ezért a felvetődött nevek egyikét sem lehet igazi befutónak tartani, mert sem Pálinkás József, sem Vizi E. Szilveszter, sem Kövér László, sem Áder János nem különösebben hajlítható típus. Orbánnak kutya kell. Nehéz lesz találni, nem véletlenül ragaszkodott a végsőkig, már-már rögeszmésen Schmitthez. Miközben ép ésszel már pénteken tudni lehetett, hogy képtelenség hatalomban tartani. Egy hétvége, és a felháborodás elviselhetetlenné válása kellett ahhoz, hogy racionálisan felérjen a történésekhez.

Pedig ebben az országban nehéz a morális ingerküszöböt átlépni. Nem volt igazi nyüszítés az alkotmánybíróság ad hoc, kifejezetten egy ügyre igazított kasztrálásakor, nem jutott el a fejekbe a médiatörvény zablájának szorosabbra vétele sem, de az Országos Bírói Tanács elnökének kiválasztásakor is a sógor-koma-jóbarát elvét követtük inkább, mint az összeférhetetlenségét. Ezek a témák nem mozgatják meg a közvéleményt igazán, vagy mert lusták vagyunk hozzá, vagy mert intellektuálisan nem érünk fel odáig, vagy csak egyszerűen nihilisták vagyunk, vagy mindezen okok összessége, mixtúrája van a háttérben. Akkor kiolvad a biztosíték, ha a zsebünkbe nyúlnak, és mondjuk viszik  a magánnyugdíj-vagyont, vagy elkezdenek sakkozni a rokkantnyugdíjjal, bár ezekhez a mocskosságokhoz sem tudunk hozzáfingani érdemben. Elméleti szinten, a jogállamiság alapjait illetően viszont még ennél is sokkal gyengébbek, tudatlanabbak, érzéketlenebbek vagyunk.

Ezért lehet megtenni velünk tulajdonképpen bármit. Ezért vonakodott lemondani Schmitt, ezért maradhatott hatalomban Gyurcsány Őszöd után (mert az nem menti őt, hogy mindenkit lefasztarisznyázott, ő is ugyanolyan fasztarisznya), ezért nem mondott le Medgyessy a D-209 projekt kirobbanása után, ezért szabotálhatja egy egész város életét Esztergomban a helyi Fidesz-frakció. Ezért árad a pökhendiség, az arisztokratikus gőg a teljes magyar politikai elitből. Mert tudják, mindent megtehetnek.

Nixon Watergate után még két évig húzta. Schmittnek két hónap jutott a plágium-gate kirobbanását követően, és máris elsöpörte a morális megsemmisülés. Nixonra ma bukott emberként emlékszik a világtörténelem, egy erkölcsi hullaként vonult be a történelemkönyvek lapjaira. Pedig ő valójában nem volt egy hülyegyerek. Viszont igazán bocsánatot kérni sohasem tudott, csak utalgatott rá, sejtette a megbánást. Az amerikai népnek ez nem volt elég, nem tudta elfelejteni a bűneit, mert sosem a hiba, a bűn az igazán fontos, hanem a bocsánatkérés, a vezeklés.