Kisimultak a ráncaim, erőtől duzzadnak a hajhagymáim, eltűnt a narancsbőröm, és ehhez csupán annyi kellett, hogy egy alvással, ne pedig hiábavaló fetrengéssel töltött éjszaka után indítsam a napot, ellentétben egy korábbival. Kell is a vitalitás, az utolsó napra nem kevés mászás jutott. Az indulás utáni kis halmok a tó körül csak bemelegítésnek, az íze kedvéért, majd lesz a Békás-szoroson keresztül egy Pongrác-tetőnk 1257 méteren (kb. 400-ról kezdünk), a vége felé pedig Székelyudvarhely előtt 40-50 kilométerrel a Tolvajos-tető kb. 1000 méteren (500-ról indítunk), már a Hargitán. Ezek csak az előre felkaristoltak, megjegyzettek, kerül még az utunkba számtalan előre várt, és majd hardcore-terepbringázás révén egy váratlan, ám annál eszementebb móka.
Összerámolva a cókmókot keresünk egy reggelizőasztalt magunknak, és pár kilométer után minden idők egyik legjobb fekvésűjét találjuk, és támadjuk meg. A puttonyos brigád errefelé sajnos nem épít erdészházat, cserébe nem fúj a szél, nincs hideg, és a kilátás már csak helikopterről lenne fokozható. De menet közben is lépten-nyomon meg kell állni fényképezni, ez a táj lefesthetetlen, leírhatatlan, kihagyhatatlan.
A víztározó végén található völgyzáró gát impozáns építmény, elképesztő méretekkel. A tetejéről letekintve gyerekkorom azóta kinőtt tériszonya mellett eszembe jut a vajonti katasztrófa története is, irtózatos rombolást tud véghezvinni ekkora mennyiségű víz, hatalmas erők feszülnek alattunk. Mindig borzongató érzés – és talán ez lehet a katasztrófafilmek lélektana is – belegondolni a súlycsoportok közti gigantikus különbségbe magunk és az efféle pusztító hatalmak között, a várakozás feszültsége mellett ez is magyarázata lehet, miért szeretjük sokan a vihar elszabadult indulatait, persze ablak és kályha mellől.
Itt saccra 120, egészen pontosan 127 méter magasból söpri végig a tekintetünk az alattunk fekvő völgyet, ha öt perc múlva tennénk meg ugyanezt, saját magunkat vennénk észre Békás irányába vágtatva. Közepes méretű város, kavicsra és kőre grundolt hatalmas ipartelepekkel. Sokakat lelomboz, sokan pedig egyenesen rajonganak az ilyen helyekért, a kohószagért, a gigantikus méretekért, a rozsdás vas és a kérlelhetetlen beton találkozásából született gyárépületekért. Hát a szolgáltatások számát tekintve nyilván nem mérhetők egy pláza kényelméhez, de atmoszférában utolérhetetlenek.
Ami viszont most következik, a legkényesebb ízlést is kiszolgálja. A Békás-szoros Erdély egyik leggyakrabban emlegetett tájjellegű ismertetőjegye a szintén még ma megkukkantandó Gyilkos-tó, a Kolozsvár melletti Tordai-hasadék és a Hargita mellett. A kerékpársport keleti régiója is számon tartja, hamarosan azt is megtudjuk, miért. Számomra indulás előtt a leginkább várt pontja volt ez a túránknak, és nemhogy nem adott okot a csalódásra, hanem egyenesen a legjobb, legszebb hely, ahol én az elmúlt tíz évben kerékpárral megfordultam.
Békástól talán 30, de az is lehet, hogy csak 25 km, és már a szoros előtt elszórva megjelennek ezek a hatalmas sziklacsodák, a fényképezőgép nem akar kiesni az ember kezéből. Szolidan emelkedik, tán 4-5%, aztán magába ölel egy erdő, megjelenik az út mellett a Békás-patak, a sziklafalak egyszer csak felemésztik a fákat, és már bent is vagy a kanyonban. Hivatalos kezdetét egy a sziklaomlás veszélye miatt kihelyezett, az autókürtök használatát tiltó táblához helyezem, már eddig is, de innen aztán tényleg minden méter egy-egy újabb orgazmus.
Nem rontja el a bazársor sem. Ahol talpalatnyi lélegzetvételre helyet biztosítanak a kőóriások, megvetette lábát a Lehel-piac. Árusok mindenféle vásárfiával, amit persze megmagyaráz, hogy a turisták száma közelíti a siófoki szabadstrand egy-egy verőfényes júliusi szombatját, akik autóval, busszal, vagy éppen gyalog igyekeznek természetközeli élményeket keresni. Valószínűleg itt csak éjszaka kapható meg ez igazán, de amúgy meg magányos hegymászásra rengeteg alternatívát kínál ez a környék, ha valakinek tényleg ilyen elvárásai lennének. Tanuljuk meg, a Békás-szoros tömegsport, össznépi dzsembori.
Azért ahhoz még nőnünk kellene, hogy eltakarjuk magunk elől az itteni természeti csodákat. Az út a sziklafalak között-alatt kanyarog, a patak hol egyik, hol másik oldalon bukkan fel, a nap meg néhol sehol. A sziklafalak átlagmagasságára még csak tippelni sem szeretnék, maradjunk annyiban, hogy ekkora belmagassággal már használható házakat lehetne építeni, nem lenne probléma egy mamutfenyő karácsonyi feldíszítése sem.
Bringást is fel lehet fedezni, nem sokat, és mindkettőnek az út meredeksége lehet az eredendő oka. 15-20% között hintázunk, azért ez már elég csábító, vagy éppen eltántorító lehet, a hétköznapi ember talán még a nézésbe is beleszédül, a mi elmebajunk viszont ilyen pillanatokban kap gellert, és vált eszelős mániákusságba. A síkon biciklizni tanul meg az ember, nagykorúvá, kerékpárossá viszont a hegyek avatják.
Túl a szerpentinen már a Gyilkos-tó, és egy nagycsaládosok egyesületi találkozó következik el. Nem egyszerű az egymásra-találás, népszerűségben ez a hely sem marad el a szoros mögött. Romantikus véna hiányában a könnyes részleteket hanyagolom, de bizonyos felindultságot, érzelmi kitörést feltételez, amikor az ember összefut a családjával öt és fél nap, illetve 950 km után. Ha csak a még teljesítendő táv tárgyi feltételeit nézem, akkor a házi készítésű süteményekkel is már önmagában jól kellett, hogy járjunk, de itt nyilván ennél sokkal többről, valamiféle lelki folyamatokról van szó.
A tó meg szép, figyelemreméltó legendája is van, most éppen evezős, triatlon, és még számtalan sportversenyt rendez, egyedül talán a síugrás marad le a listáról. Kürtös kalács, lángos és sült hús illata lengi be a virágoké helyett, tehát remetének állni itt is nehezen lehet. Mi könnyített csomagokkal szlalomozunk tovább az autók között, hálózsák és minden feleslegesnek ítélt pluszsúly már a kocsikban pihen, bár én a gyárilag elszúrt táskamerevítés miatt némi ballasztot még magammal cipelek. A Pongrác-tetőig még hosszasan kígyózik velünk az út, 10% alatti, emberszabású meredekséggel. Itt már csak ketten vagyunk, én meg a hegy, a várost a tónál hagytuk. Ízlik, minek is tagadnám.
A tetőn fél kiló málnát, csak elfogyasztása után észlelve valójában negyed kiló málnát és negyed kiló kukacot veszek. Miki is bevásárol, az ő cuccát közvetlenül az enyém után, nagyjából két órahosszán keresztül fogyasztjuk.
Az ősi, még itthon kitalált tervünk úgy nézett ki, hogy az ezeréves határra, Gyimesbükkre is vetünk egy kósza pillantást az utolsó napon, és onnan fordítjuk a hajót Székelyudvarhely felé. Bátor gondolat, két nap múlva ezt a pillantást autóból megtéve pedig egyértelmű, hogy túlságosan is bátor gondolat volt ez a részünkről. A tetőn álldogálva viszont még ez a gondolat bántott minket, és Miki kiejtette száján azt a mondatot, amelyiknek kerékpárosberkekben híre, komoly anekdotagyűjteménye és arcra mosolyt csalogató ereje van: „Tudok egy rövidebb utat”.
Évekig, évtizedekig röhögve mesélt sztorik, csak kocsmázással elviselhető körülmények, irtózatos szívások szoktak bekövetkezni, amikor ez a varázsige elhangzik. Természetesen ez most sem történt másképp.
Szóval tudunk egy rövidebb utat, nevezetesen Balánbányától, csak azt kéne megtudakolni, hogy egészen pontosan honnan is ágazik ki. A problémahalmozás akkor következik be, amikor Mikinek nemcsak ezt árulják el, hanem tudnak Balánbányáig is egy másik, rövidebb utat. Földút, de nem lesz vele gond.
Hajrá, már múltkor is csináltunk ilyet, tehát a hagyomány is kötelez. Ennél fentebb már itt nagyon úgysem lehet menni, lefelé meg a hülye is tud…ebben a mondatban az a szép, hogy egyik fele sem igaz. Kis bevezető után a földút meredeksége nem nagyon adja 20% alá, az öklömnyi kövek lélekszáma pedig földút mivoltát hazudtolja meg. Ha egyszer megállsz, újraindulni esélytelen, a következő teraszig tolhatod. Pár órával ezelőtt járt erre egy montiverseny is, útvonaljelző szalagok jelzik, sokáig arra tartottak, mint most mi. Időnként málna- és áfonyabokrokról legelhetünk, a zacskóssal ellentétben kukacmentesen. Időnként meg a fényképezőgépeket dolgoztatni állunk meg, mert ezt a vidéket sem rontotta el a rajzolója.
A Pongrác-tető 1257 méteréhez még több mint kétszázat hozzávarrunk, mire felérünk a csúcsra, és így ez az 1491 méteres magasság a hat nap legmagasabbika, lepipálva a Borsai-hágó 1416-ját. A hármaskereszteződésnél viszont a hogyantovábbra turistatérkép nélkül nem igazán találunk választ. Kisegítenek minket, és komoly szerencse, hogy lovas is tartozik hozzá, mert különben nehezen értenénk szót vele (amúgy a lovakat kérdezte már valaki, hogy az jó-e nekik, amikor a hátukon embert kell cipelni?). A magyar beszéd itt már természetes, természetesen. Szóval a lovasoktató szerint innen már csak lefelé kell mennünk, minden választási lehetőségnél a bal kezünket részesítsük előnyben, és figyeljük a patakot, az levisz minket a faluba. Nem gondoltuk, hogy ezt szó szerint érti.
Délután fél három körül jár, amikor vádli helyett csuklóra kezdünk edzeni. A másik oldal is 20% fölötti, de nem a 20-hoz, hanem inkább a 30-hoz közelebb. A kerékpár és mi magunk összes súlya egy pontban találkozik, átlagban fél perc elegendő kezünk teljes elfáradásához. Ha nem állnánk meg időnként összevárni egymást, a fájdalomtól valószínűleg tőből szakadna le a karom. Felbukkan a patak, csörgedezik az út mentén, néha átkel rajta, majd vissza, és ezt a tevékenységét egészen addig folytatja, amíg megteheti. Ha nincs út, értelemszerűen nincs mit keresztezni, és a patak is vakarja a fejét, meg mi is, ugyanebből az okból kifolyólag.
Nota bene patak nélkül tényleg gubancban lennénk, így legalább az imént elhangzottak szerint a mederben leúsztatva Balánbányán köthetünk ki. Itt vagyunk, túl az ezrediken, a célegyenes előtti kanyarban, és szügyig gázolunk egy patakmederben. Legyártottam hát hollywoodi sémára az idei túra mottóját is. Még nagyobb, még látványosabb, még betegebb.
Az újra felfedezett út melletti „Medvevisszavadító központ” tábla fényében ez megerősítést nyer. De ha az ironikus hangvétel következtében bárkiben is az ellenkezője vetődne fel, mi ezt nagyon élvezzük ám. Jövőre persze már minimum lávafolyamban kell sétálnunk, hogy az ideit is túllicitáljuk, de le merem fogadni, megpróbáljuk, mert ezektől, viharveréstől, példamutató tehéncsordától, puttonyos Daciatól, úttalan útról patakmederbe érkezéstől lesz ez több, válik a tájaktól és a sportteljesítménytől csupán elműködő túra élménnyé, valódi kalanddá.
Balánbányán is mibe nem botlunk? Falunapot tartanak, az emelvényen küzdelmes izommunka, szkanderverseny zajlik. Folyik a sör, pörög a körhinta, zsinatol a nép. A sörből mi is kérünk – a körhintától úgyis csak elszédülnénk – és még lángost is kerítünk hozzá. Balánbánya neve ellenére ma már magyart csak nyomokban tartalmaz, a lángossütőnél viszont, nemhiába autentikus magyar étek, szemmel láthatóan megörülnek az anyanyelvi bánásmódnak. Délután van, a nap már nem lángol, kellemesen melegít, lovaink a járdaszegélyhez kipányvázva, csúszik a csiki sör, kitűnő a magyar lángos… nincs hova fokozni az élvezeteket.
Még az elfogyasztott sör ellenére is józan belátásunk az ezeréves határra teendő vizitálásunkat más alkalomra halasztja. Elbolondoztuk az időt a patakmederrel, és egy napba nem lehet többet tölteni, mint ami belefér. Elég ízletes egy koktél ez így is, azt hiszem.
Csíkszereda felé fordítjuk a hajót, és enyhe lejtésen negyven feletti utazóval rohanunk át számtalan kisebb településen. Mivel a monti 26 collos karikacsapásai az országúti és a trekkingek 28-as kerékméretéhez képest ilyen helyzetben sűrűbb pedálcsapkodást igényelnek, mint ahogy egy NBA-kosarassal is nehezen tart lépést egy liliputi (na jó, ez így egy sarkított és túldramatizált hasonlat itt, önheroizáció), egy idő után elkezdtem hegyért, de legalábbis némi emelkedőért rimánkodni, hogy tudjak egy kicsit pihenni.
Kinek a pap, kinek a papné, hát akkor nekem naná, hogy a ritkább, a papné.
Ám nem hegy, hanem valami, mai napig nem beazonosított kis éles bigyó állítja meg a hajszát végül. Miki hatalmas durranással ledefektel, a külsőjén akkora vágás, mintha valamilyen késdobáló mellett elhaladva egy kósza bökő vette volna célba. Kijut az áldásból neki rendesen, mátrai edzőkörünk alkalmával a Markaz fölötti hegyen számolatlanul, majd a Mecsekben rögtön az első emelkedő után, mostani túránkon meg ugye az első nap végén szusszant egy nagyot a bringája. Most jól jön az előrelátóan csomagba pakolt hajtogatható külső, nem kell szigszalaggal bűvészkedni, pikk-pakk tudunk zoknit váltani. Pár tízmétert visszagyalogolva sem találjuk a kiváltó okot, vádat emelni egyetlen gyanúsítottunk ellen sem tudunk. Romániában az út szélét jelző fehér felfestés sok helyen el van látva ún. elalvásvédelemmel, sűrűn egymás mellé helyezett kis bordákkal, és ennek egy helyen lerepedezett széle rendelkezhetett ugyan némi erőszakos hajlammal, kerékpárosrasszista indítékkal, de erre alapozva egyetlen esküdtszék sem ítélhetne meg felelősséggel nyilvános kivégzést.
Csíkszereda előtt már kopár sík, nagy nyílt térségek várnak minket, és az ezzel általában együtt járó, morcoskodó pofaszél. Ha nem hullámozna a háttérben a Hargita néhány markánsabb vonulata, hihetnénk azt, hogy még mindig Debrecen környékén vándorlunk. Ez ügyben a végső megnyugvást azonban csak a Gyilkos-tónál megtalált, majd egy kis időre megint elhagyott családi karaván felbukkanása hozza el, így válik biztossá, hogy a délután folyamán egyetlen teleportkapuba sem tévedtünk bele. Vagy igen, de akkor ebben az esetben az autóink is.
Azért kedves, barátságos, szerethető város ez a Csíkszereda, rövid belvárosi körjáratunkon meggyőződhettünk róla. 19. század végi és modern városrészek különleges és egészet alkotó elegye. Működik, valahogy igazán el lett találva, élet és mozgás van benne. Nem mindenhol sikerül ez így, kecskeszimbólumos honállomásunk is mozog, lélegzik ugyan, de fogcsikorgatva, erőltetetten, hamiskásan. Nem azzal az ösztönös könnyedséggel, ahogy Csíkszereda, legalábbis ezen az estén, ottani idő szerint este 7 és 8 között.
A Hargita naplementében, oda tartunk
Az ösztönös könnyedség a Tolvajos-tetőre kapaszkodáskor is kívánatos paraméter számunkra, és nekem mondjuk inkább tanult, de mondhatni könnyed hegymenet volt ez az utolsó. Mikivel szárnyunk nőtt, a szél is jó irányból kapott alánk, másodpercek kérdése volt a célba érés. Fent a Hármas kereszt alatt székely kollégák, bringás srácok pihegnek épp, ma ők sem henyéltek, kétszázat hegyen-völgyön ők is legyűrtek. Zoliék szürkületben érkeznek, innen már csak lefele, emlegetik azóta is az ellenőrizetlen, és nem maradéktalanul igaz állításunkat.
Mert jellemzően lefelé gurulunk ugyan, de egy-két kisebb bucka akad azért még az utunkba, amit lendületből, némelyiket némi plusz meló hozzáadásával el lehet vinni. A sötéttel pedig egy újabb, már a legutolsó, igazán hangulatos kaland veszi kezdetét, éjszakai szerpentines száguldozás hegyről lefelé, amihez a fényt Krisztián közvetlenül a paksi atomerőműre csatlakoztatott lámpája, a muzsikát pedig számomra mp3-as hordozható hi-fi szettem biztosítja. Elképesztő hangulata van így a suhanásnak, ennek a hat napnak az élményszolgáltatása még a legeslegutolsó pillanataira sem fogyott ki az ötleteiből.
Kivilágított települések, meredek kaptatók, zuhanós szerpentinek deleje után Székelyudvarhely, idén tehát másik irányból, Tibódra pedig a mai 174 kilométert, illetve a teljes hat nap 1100 kilométerét meghazudtoló módon inalunk fel. Pazar, ókori hedonista lakomákat megszégyenítő, minket pedig megrészegítő lakoma következik, mai napig mind a tíz ujjamat nyalogatom utána. Erdélyben nagyon tudnak főzni, pálinkát is, húst sütni és vendégeket fogadni, ha nem lennének hegyek és emberi kéz alkotta csudák, ide akkor is érdemes lenne eltévedni. Mi még két három napot tartózkodunk itt, immár négy keréken és két lábon, további élményekre felszerelkezve.
next level, epilogue:
http://yossarian.blog.hu/2013/12/12/kalandozo_magyarok_karpataljan_es_erdelyben_epilogus
Utolsó kommentek