Egy hegy nemcsak akkor kihívás, ha elsőre, de akkor is, ha másodszorra, huszadszorra, sokadszorra másszuk meg. Minden egyes újabb kapaszkodás tartogat valami újat, addig ismeretlent, a hegymenet kalapálja legerősebben fejedbe a kerékpározás mottóját: erő és alázat.
    Miután tavaly nem voltunk kellőképpen meggyötört, viseltes állapotban a Kékestető után, idén beprogramoztuk Galyatetőt, a siroki várat, és még vagy 60-70 km-t pluszban. Így 330-340 km szerepelt a terveinkben. A csapat szinte ugyanaz, mint a tavalyi, egyedül Józsi nem tudott velünk jönni a munkája miatt, bár szerintem az is lehet, hogy mosásban vannak a hosszúnadrágjai, és ezért nem vállalkozott ezúttal:D Mindegy, helyette beszerveztünk egy pokerface-t, Tamást, akinek rezzenéstelen arcára eddig még sosem sikerült egyetlen fájdalmas grimaszt sem kicsalnunk, mentünk bármilyen hosszú távra is...na majd most, a Mátra kaptatóiban volt minden bizodalmunk...:)
    Éjfélkor robogott ki a kétkerekű expressz Kecskemétről a már jól ismert útvonalon. Tápiószele előtt az útszéli kamionoscsárdában teljes erővel tombolt a faludiszkó, én meg sürgettem a többiekbe a kávét, mert már a La bamba hangjaira borzolódtak az idegeim, de amikor egy Abba-slágerre zendített a maximumra felcsavart hangfal, tényleg nem volt többé maradásom. Kis Sepultura-val javítottam kedélyállapotomon és a fülbemászó, ott megtapadó, kizavarhatatlan slágerdallamokat kőkemény riffekkel verettem szét. A hangulatot fokozta egy-két, az út mentén az éjszakában baktató, kivilágítatlan, a semmiből teljesen váratlanul felbukkanó figura, akikre nem is mertünk visszanézni, hátha a horror klasszikus szabályai szerint eltorzult arcú zombik vigyorognak ránk. A nyugati égen sűrű villámlás ijesztgetett minket, a szél is viharossá erősödött, a Sepultura vadul zakatolt, a világ összeomlani készült...
    Tavalyi életmentő kocsmánkig, a semmi közepére pozícionált Nimródig aztán lenyugodtak a kedélyek. Nem szakadt ránk az ég, a hegyek sem omlottak össze, mindössze a megdönthetetlen természeti törvényeknek köszönhetően megvirradt. Kávé, könnyű reggeli, aztán majd egy óra tétlen várakozás, amíg a reggeli zápor elsírta ernyedt bánatát. Mondjuk ezerszer inkább ez, mint a vihar dühe...
    Átverve magunkat a Jászságon, a Mátra lábainál kis traktoros segítséget kaptunk. 34-35-el stéhereltünk mögötte, és ez aztán egész napra nyomot hagyott rajtam: a jobb oldalon, közvetlenül a malomkerék mögött helyezkedtem, a pocsolyák a kráteresre repedezett úton meg szintén ezen a tájékon, így a reggeli csípával gondom nem volt...de, megsérthetetlen szabály, hogy stéherelésből kiállni márpedig nem lehet...
    Ha Gyöngyös, akkor táp...az örök klasszikus, miszerint zsíroskenyéren és málnaszörpön hegyre felmenni nem lehet...és mivel epo-val mi nem élünk, így marad a kakaó, joghurt, péksütemények, felvágottak, müzliszeletek. A nap hol elbújt, hol előjött, nagyjából egyenlő odds-okkal lehetett fogadni ekkor, hogy szakadó esőben vagy verőfényes napsütésben támadunk. Amikor elindultunk, a felhők győzni látszottak, de aztán gyorsan fordult a kocka.
    Mátrafüred, Mátraháza, Kékestető. Akár a tetris-ben, egyre nehezedő szintek. Level 1, Level 2, Level 3. A Level 3 már mezőnyben, merthogy ezen a napon egy országúti versenyt is rendeztek hazánk legmagasabb pontjára. Tamásnak több sem kellett, elkezdett versenyezni a nagyfiús biciklisekkel...csomagokkal megrakodva, 130 km-el a lábában ez nem volt kis mutatvány, jövőre a Mátra előtt elküldjük a Tour-ra is, pár hegyiszakaszra, csak hogy az esélyeink kiegyenlítettebbek legyenek:) Ennek megfelelően ő is ért fel közülünk elsőnek a Kékesre, Pistivel mi jöttünk aztán, majd nem sokkal utánunk Márton is befutott. 25 percbe került a level 3, a kékesi kapaszkodás, ez montival, csomagokkal, és 130-al mögöttünk, illetve 200-al előttünk kifejezetten jó teljesítmény, nem keveset faragtunk le a tavalyi eredményünkből.
    Lefelé aztán Pisti gépe is kacsázott az egyik kanyarban egyet, az én gumim is virslizett egy visszafordítóban, így csak a 63km/h-ás csúcsbeállításra futotta, rekorddöntésre nem. Bár ebben inkább a túl nagy autóforgalomnak, a karavánná torlódott kocsisornak volt nagyobb szerepe, és nem pediglen az ijedelemnek.
    Hazánk második legmagasabb pontjára, legmagasabban fekvő lakott településére, Galyatetőre már az országútisok nélkül támadtunk rá. Alig pár %-os emelkedővel kezdődik a hegymenet, és ennek armstrongi dimenzióban, 30km/h-val estem neki. Igazi eksztázisba tud hozni 30-al hegynek felfelé menni, mégha nem is olyan brutális kaptató ez, így magamból szinte kifordulva, felhergelve toltam felfelé a nehezebb részeken is, persze a sebességem esett egy idő után természetszerűleg. Elérve a Galyatető táblát, megláttam egy ponyvát, kocsmát ordítottam, és behúztam a satuféket. Miután kitöröltem mintegy 15 liter izzadságot a szememből, vettem csak észre, hogy ez nem kocsma, csupán egy sima üdülőház verandája, így bevárva a többieket, már együtt kapaszkodtunk fel a "citycenter"-ig. Fent sípálya, valami szocialista atombunkerre emlékeztető kilátó, csúcskövet keresgélő, végül meg nem találó tanácstalanság.
    Aztán rongyolás lefelé, a Mátra másik oldalán csorogni szépen a lejtőkön: Parád, Parádfürdő, Recsk. Parádfürdőn egy kis hazai - Spaten kocsma, a Bázis, egy piciny Kerekegyháza a Mátrában -, majd mindannyian elismerően csettintünk egy velünk szembejövő, az emelkedővel küzdő igen csinos bringáslány láttán, és megfordul a fejünkben a gondolat, hogy kínok ide, kínok oda, a lejtőt tán érdemes lenne emelkedővel felcserélni. Végül nem tesszük, tántoríthatatlanok vagyunk, szirénhangoknak és testeknek nem engedhetünk.
    Nem bizony, mert Sirok várát még nem vettük be. Ehhez még meg kellett várnunk, míg egy motorosfelvonulás lepatakzik előttünk, és átadja a várfokot ennek az őrült kecskeméti négyesfogatnak. Valamikor Galyatetőn kiszaladt egy felelőtlen mondat megint egyikünkből, talán belőlem, hogy akkor mostantól csak az élvezet...na hát megkaptuk. 16-18-20%-os meredekek vezettek fel a várfalakig, és ha ez önmagában nem lett volna elég, hát az egyébként kiválóan működő első váltóm itt kezdett el rakoncátlankodni, és nem akarózott neki lepakolni a láncot a legalsó fogaskerékre, így szenvedősre sikerült a roham. Aztán felértem, és kiszállt belőlem egy-két keresetlen, nyomdafestéket és gyermekfülközelséget nem tűrő szó, amikor megláttam a többiek fáradt arcán kajánkodó vigyort, mert ők már tudták, hogy ezzel nincs vége, és még vezet fel tovább az út, csak nem aszfaltozott, hanem szép nagy kövekkel kirakott változatában. A tavaszi klasszikusok egyikén, a Liege - Bastogne - Liege versenyen van ilyen rázatóval kombinált meredek emelkedő, és ha itt eldobod a biciklit, akkor egyrészt az életben nem tudsz újra elindulni (lehetsz bármilyen fokozatban), másrészt megakasztod a komplett mezőnyt mögötted. Itt legalább mezőny nem volt, de részemről legalábbis akadás félúton igen, amiből még csodák csodája meg tudtam indulni egyszer, egészen a következő megakadásig. Pisti meg Tamás ekkor már rég valami kígyóval játszadozott a várfalnál fent, na meg élesíthették a fotómasinát, mert nem mindennapi látvány, ahogy vért izzadva próbálok megindulni még az utolsó métereken is.
    Mindenesetre elhatároztuk, hogy ezekután jövőre kivesszük a Kékest a programból, mert az nekünk már túl gyenge:D
    Kitűztük a zászlót, megcsodáltuk a romokat és a kilátást, utolsó pillantást vetettünk a Mátra vonulataira, aztán hajrá lefelé (Márton lett a downhill-bajnok), és kifelé. A völgyek örök törvénye, hogy előbb-utóbb ki kell kapaszkodni belőlük. Kisebb dombozás, hullámvasutazás következett tehát, kifejezetten jó erőben nyomta a társaság, messze nem érkeztünk el a fizikai teljesítőképességünk határaihoz. Verpeléten vacsora, a Gyöngyösről cipelt mogyorókrém izzította a lábamat éjszakára. Verpelétről Kál, majd Heves felé gurultunk tovább. Hevesen sötétedett ránk, és ekkor gondoltam, hogy egyből két kávéval kell elejét venni az álmosságnak. Innen egy százas volt még hátra durván, és nagyjából éjjel három-négy órás hazaérkezés volt prognosztizálható.
    Megdolgozott minket a 31-es főút Jászapátiig. Az arcunkba zúduló reflektoráradatot már lassan megszokjuk, bár tisztában vagyunk azzal, hogy a mellényt és az elöl-hátul kivilágított biciklinket messziről lehet látni, csak hát kényelmetlen nyilván azt az egy aprócska mozdulatot is megtenni a tompítottért, a biciklis meg dögöljön meg, úgyis az a dolga. Ezenkívül kísérleti robbantások is zajlottak ezen az útszakaszon korábban, mert hát mi mással lehetne megmagyarázni, hogy néhol szinte tengelyig süppedtem egy-egy méretesebb kátyúban. Idegörlő 15km volt tehát, és ennek Jászapáti után lett csak meg igazán az eredménye.
    Ekkor még előttünk volt az egész Jászság, apró tekergős mellékútjaival. Több mint egy napja nem aludt egyikünk sem, és újfent bebizonyosodott, amit már annyiszor megtapasztaltunk: itt fejben dől el minden, de legalábbis sokminden. Elsősorban pszichikai sport ez, az állóképesség a perdöntő, aminek 70%-a pszichikum, 30%-a fizikum. Hiába van rendben minden az izmok körül, hiába olyan széles a vádlid, mint egy átlagember combja, ha fejben nem vagy ott, akkor egyszercsak kipukkadsz, és onnan nagyon nehéz visszajönni. Márton belekerült ebbe a pszichikai örvénybe, és nem volt túl sok ötlet a tarsolyunkban, miként is tudnánk kirántani belőle. Ugyanakkor az is igaz, hogy ilyen pillanatokban mindenki csak saját magán tud segíteni igazából, a társak maximum figyelemelterelő hadműveletekkel, beszélgetésekkel tudnak ehhez hozzátenni, de a holtponton mindenkinek saját magának kell túljutnia. Került már mindannyiunk hasonló helyzetbe, nem is egyszer.
    Ugye, amikor rájössz, hogy kegyetlen...kegyetlen nehéz és kegyetlen gyönyörű...
   Ekkor kegyetlen nehéz volt. Iszonytatóan lassan fogytak a kilométerek, az éjszaka sötétségbe burkolta a tájat, nézelődéssel sem lehetett elütni az időt. Márton álmossága és krízise következtében az izmainkban rejtőző lehetségesnél sokkal lassabb tempót vittünk, és így furcsa, abszurd fásultságba zuhantunk bele mi is. Hallucinációkkal szórakoztatta egyikünket-másikunkat a pihenésért nyüszítöző agya. Tamást nem sikerült a Mátrával sem krízisbe kergetni, de ez az éjszakai-hajnali, szürrealitásba forduló utazás nyomot hagyott rajta is. Nem az életünkért, de az életünkkel küzdöttünk, határokat tapogattunk, képzeletünk a sötét-világos árnyalakjaival küzdött. No drugs, just bike & rock n' roll.
    Újszászon egy non-stop benzinkút kólacsapjára tekeredtünk rá, és tulajdonképpen ekkor esett le, hogy már sokkal korábban is kólát kellett volna innom, nem pedig kávét, hiszen ez utóbbi általában csak a veséimet dolgoztatja meg, és azt sem nagyon, de az idegrendszeremet nem stimulálja, vérnyomásomat csészénként inkább csökkenti, mintsem növelné egy-egy beosztással.
    Viszont ekkor már késő volt, az alfaállapot állandósult, és egészen reggel ötig, Nagykőrösig ki is tartott. Legalább könnyebb volt elviselni a ránktörő hajnali hideget, meg a Törtelre bevezető tsz-útnak a valószínűleg még a második világháborúból ottmaradt tölcsérkrátereit. Ennyi kilométer után az ember fenekét is rongyossá masszírozza már a nyereg, ez is egy fájdalom, ezt is el kell viselni. És minden egyes kiállás a nyeregből a monotóniát töri meg, a fájdalmat rebbenti el néhány pillanatra. És minden egyes kiállás a nyeregből a valóságot jelenti a képzelettel szemben.
    Nagykőrös előtt aztán egy gyors reggeli, és ezt a furcsa hajnali élményvilágot szétzavarták a kelő Nap sugarai is. A hátralévő kilométerekre már csak szimpla álmosság szegődött mellénk, és az is igaz, nem a legkellemesebb egy busz éles dudálására felébredni a 441-esen. Egyrészt egyből elfelejtem, mit álmodtam, másrészt meg is ijedek, harmadrészt meg nem is olyan veszélytelen. Mégis, itthon vagyunk, mögöttünk a kitudjahogyan, de leküzdött Jászság, a pedált még mindig tudjuk forgatni, tovább Szegedig is akár, mert még mindig nem találtuk meg a határainkat...lehet, nincsenek is.