yossarian

            Így utólag belegondolva…esélyünk sem volt. És jó, hogy el lehet ezt mondani, mert éppen ezért nem kell a fejünket most a falba verni a hibák miatt, amiket elkövettünk. Na meg a legközelebbi próbálkozáskor ezeket a rizikófaktorokat már mind ki tudjuk szűrni, csak azért, hogy újabbaknak adjunk lehetőséget.

             A szombat délelőtt alvással telt. Előtte éjszaka folyamatos ébrenlét, ami nekem többé, Lacinak kevésbé realizálódott. Ebből következően mindketten nagyjából 5 óra alvással a hátunk mögött jelentkeztünk a feladatra, a különbség viszont a mennyiségi mutatók azonossága ellenére szignifikánsan kimutatható volt, hiszen míg nekem sikerült egybefüggő chillout-ot produkálni, addig a kerékpáros kolléga foltokban hozta ezt a teljesítményt.
            Azért felnyergeltük a paripákat. Enyémre csomagtartó és kerékpárostáska is került, gumipókkal 2 lityó kóla, a kormányszárra pedig felcelluxozott itiner. Elbabráltunk vele nem keveset, míg összeállt minden kívánalomnak megfelelően, és a lábam sem ért bele tekerés közben a táskába. Benzinkútnál levegőt is vételeztünk, kerekenként 5 bar-t szippantottunk fel. Aztán egy rövid, frissítő zápor kíséretében megcéloztuk Tiszakécskét, ahol tesóm születésnapi grillezésére voltunk hivatalosak. Előtte még azért az ünnepi alkalomnak megfelelően összekoszoltuk magunkat, mert a direkt erre a tekerésre becserélt, friss belső 40 km után megadta magát defektistennek. Hogyazanyádlukalukadtvolnaki….
            Mindegy, a hús finom volt, a torta is, a házipálinka nem kevésbé. Szívesen ott is maradtunk volna, és akkor az én mesém is tovább tartott volna, de nyughatatlan vérünk, kezdődő három műszakos beosztásunk, a régóta kifundált és megvalósításra váró elképzelésünk az utakra parancsolt minket.

            500 kilométert menni 24 óra alatt nem teljesíthetetlen, és nem lehetetlen küldetés. Nagyjából másfél-két éve csikarja a gondolataimat, hogy egy napos időintervallumba sűrítve kellene ezt a távot letolni. Ultratávú kerékpárosok 24 órás versenyeken, körpályán, segítő emberekkel, országúti gépekkel átlagban 600-650 kilométeres távokat hoznak, illetve a legjobb magyar teljesítmény ebben a szakágban Szőnyi Ferenc nevéhez fűződik, aki egyszer 730 kilométert ment egy nap alatt. Az a beteg gondolat fészkelte magát a fejembe, hogyha montival sikerülne 500 kilométert abszolválni 24 óra alatt, az nagyjából egy átlag ultratávos teljesítménynek felelne meg, hiszen egy monti átlagsebessége 5-6 km/h-val kisebb az országúti bicajénál, tehát nagyvonalúan kalkulálhatnék pluszban 120-130 kilométert ehhez a számhoz, országúti kerékpáron körülbelül ennyit tudnék hozni ezzel a teljesítménnyel. Nem zárt körpályán, a táplálkozásról és a folyadékutánpótlásról magam gondoskodva, ugyanakkor végig síkon, miközben a 24 órás versenyek pályáiba előszeretettel pakolnak kisebb-nagyobb dombokat is, na persze azért nem Kékestetőket. Néhány tényezőt tekintve tehát nehezebb, néhány tényezőt tekintve pedig könnyebb dolgom/dolgunk volt, mint egy szervezett versenyen lenne.
            Eredeti elképzelésem szerint egyedül vágtam volna bele a kísérletbe, de jó másfél évvel ezelőtt új rajongót találtam az ultratávozásnak, aki ilyen röpke idő alatt egész szépen kinőtte magát, hozzászokott a nagyobb terhelésekhez, és folyamatosan tanult bele "a szakmába”. Az alapvető okosságokat el tudtam neki mondani, a sportkerékpározás legelemibb tudnivalóival meg tudtam ismertetni, illetve meg tudtam óvni olyan hibáktól, amiket én az elmúlt években elkövettem, és jó néhány „kishalál” által tudatosultak bennem, de ettől függetlenül az érdem, a dicsőség valójában Lacié, hiszen másfél év alatt a nulláról magabiztos 300+-os szintre eljutni nem mindennapos teljesítmény. És hol van még a vége…

            Este 9 óra után pár perccel dörrent el a startpisztoly. Tíz kilométerenként cserélgettük egymást a vezetésben, ami a sötétben saccra történt. Kerekdomb után a tiszaugi híd, de itt nem volt kellemes a román kamionosok centizgetése, így pár kilométer után jól esett megszabadulni a 44-es főúttól. Tiszakürt, majd Tiszaföldvár környéke kellemes vidék, szép táj, bár a vaksötétben ennek gyakorlati jelentősége nem igazán volt. Annál is inkább, mert már ekkor kövér patakokban folyt az izzadság a szemembe, ott összekeveredett az ennek hatására meginduló könnyeimmel, és néha ki sem tudtam nyitni a szememet, annyira csípte ez a finom koktél. Elég volt tehát arra figyelnem, hogy az úton maradjak, ám ez a probléma aztán többször is jelentkezett, éjjel vagy nappal, neki tökmindegy volt, hiszen a napközben 37-38 fokos hőmérséklet éjszaka sem enyhült 25-nél alább.
            Tiszaföldvár és Mezőtúr között majdnem 30 kilométer unalom vár az emberre fényes nappal is, tehát ebből a szempontból nem sokat veszít az ember, ha éjszaka jár erre. Viszont a fényviszonyok ilyetén állapota nem segít az itt bőségesen termő úthibák, kátyúk kikerülésében, úgyhogy az időnként hátulról érkező fémes reccsenések sok jót nem sejtettek a megpakolt farral rendelkező gépem állapotáról. Szerencsére a mezőtúri pihenőnél egy gyors szemrevételezés megnyugtatott, kritikus hibát nem észleltem, és egy őszibarackkal a fizikális kondíciómat is újra a maximális szintre lendítettem. Sőt, kifejezetten feldobva éreztem magam tőle, amihez hozzájárult, hogy a távval jól, az előre tervezetthez képest is jobban haladtunk. A mezőtúri rendőrök háromszor autóval, majd egyszer gyalogszerrel is körbepislogtak minket, de mivel fogást találni rajtunk nem tudtak, így szóba nem elegyedtünk velük. Nem is baj, szerettem volna elkerülni minden olyan külső körülményt, ami időveszteséget okoz, és amin megcsúszhat a terv.
            Mezőtúr és Gyomaendrőd között szép, friss aszfalt, majd egy híd, és aztán egy tábla…Jártam már én erre pár éve, és azt is tudtam, hogy két település (Gyoma és Endrőd) egybenövése alakította ki nem is olyan rég ezt a várost, mégis összezavarodtam. Háromfelé lehetett elmenni, és végül mi mind a hármat kipróbáltuk. Vagy fél órát elvesztegettünk, pedig az első választás, az első érzésem már helyesnek bizonyult volna, de a két településrész közötti mintegy 6-700 méteres „lyuk” megijesztett, így keringőztünk pluszban, nem is keveset. Nem számoltam azzal, hogy a két rész a mai napig nem alkot szerves egészet, hanem egy vakfolt, egy picinyke senki földje ipari terület ékelődik be közéjük, amire a hirtelen odatévedő a sötétben azt hiheti, hogy ez már a város vége. Kilométerek a tévelygés közben is gyülekeztek persze, de engem mentálisan megzuhantatott ez a bosszantó intermezzo, így aztán Körösladányra nem túl rózsás hangulatban érkeztünk meg.
            Laci közérzetére a kialvatlanság, enyémre pedig a gyomaendrődi bolyongás nyomta rá a bélyegét. Talán nem is gondolnánk, mennyire fontos a mentális koncentráltság, a fegyelmezett és tiszta fej egy ilyen tekerésnél, mennyivel fontosabb az egyébként szintén nem elhanyagolható fizikai kondíciónál. Az a pad Kőrösladányon, az ott magamba gyömöszölt kakaós csiga és sajtos rúd, de leginkább a teljes pszichés szétesés örökre bevésődött az emlékezetembe. Utunk ötödénél tartottunk csupán, alig száz kilométerrel a hátunk mögött, mégis úgy éreztem, hogy a legjobb lenne már most hazafele venni az irányt. Éles ellentéte volt ez az alig két órával azelőtti mezőtúri vidámvasárnapnak, nehezen is kezeltük le ezt a helyzetet. Kezdtünk megcsúszni a terveket illetően is, amiben nem is a Gyomaendrődön összeszedett plusz félórának volt igazán szerepe, hanem a túl hosszúra nyúlt pihenőnek.
            Kőrösladányról kifelé belebotlottunk valamilyen városi rendezvénybe, éjjel kettőkor még talpon volt a kis település apraja-nagyja. Kissé szürreális látvány volt, mi a számukra meg talán még inkább. Pirkadatkor értünk be Füzesgyarmatra, versenyt futva a hajnali vonattal, a világosság pedig kezdte visszaadni a korábban minimálszintre csökkent életkedvünket. Egy lazító kólázás kíséretében itt vetettem fel, hogy az eredeti terveket módosítva ne továbbra is felfelé, majd Ártánd, a magyar-román határ irányába vágtassunk, hanem induljunk meg keletnek, délkeletnek, hogyha végzetesen megcsúszunk is, az esti hazaérkezésünk ne kerüljön veszélybe. Hogy az 500-at hol érjük el, tulajdonképpen tökmindegy, na meg Szatymazon rokonok is várnak minket, szóval hoztunk egy helyes döntést. Talán az egyetlent az utunk során.
            Merthogy az már megintcsak kétes értékű választásnak bizonyult, amikor Darvas után Csökmőn egy mellékúton indultunk tovább. Valamiért szerettem volna Sarkadra eljutni - oka a mai napig nem ismert előttem -, így jött a zötykölődés. Előtte Újirázon még reggeli, részemről csokis csiga, a kakaós felvágós, gazdag rokona, ezen kívül müzliszeletek, kóla, mezzsebbe pedig nápolyi pakolva. Felcihelődve tapasztalhattuk, hogy bár nyilván nem ez az eredete, de az Újiráz név igen találó. Sok helyen tulajdonképpen nem is volt út, vagy még a rómaiak verték le anno dacumal, úgyhogy a nem kevésbé beszédes nevű Okánynál Vésztőnek fordultunk. Itt már az út minőségével kapcsolatban nem lehetett kifogásunk, ellenben feltámadt a szél, és természetesen nem a hátunkat csapkodta. Ehhez társult a már ilyenkor, reggel is elviselhetetlenül trópusi klíma, úgyhogy amikor nagyjából 8-kor Dobozra beértünk, kis számvetést csináltunk.
            Nem álltunk jól. Félidő egy óra múlva, és mi alig 200 kilométernél járunk. De ami még ijesztőbb volt, hogy az eddig pihenőben eltöltött percek, órák kezelhetetlenné kövéredtek, körülbelül 3 óra 45 percnél járt ez a számláló. Márpedig összesen, a 24 óra egészében terveztünk 4 órát a különféle wellnessfunkciókra, pöcsvakarásra, táplálkozásra. Tehát csúnyán megúszni látszott az eredeti kalkuláció, ebből következően a komplett 500/24.
            Még nem adtuk fel. Irány Gyula, majd Békéscsaba. A táj valamivel izgalmasabb az eddigieknél, bár azt nem is nehéz túlszárnyalni. Gyula után megtaláltuk a kerékpárutat, ami a 44-es mellett vezet. Hátszél végre, és mivel most hosszasan ez lesz a domináns útirányunk, nyugat felé tartunk, kifejezett jókedv és boldogságos optimizmus uralkodott el rajtunk. Békéscsaba előtt 7-8 kilométerrel a kerékpárút becserkészi magát az árnyat adó fák közé, egy erdő sűrűjébe: kellemes környék, biztonságos kerékpárút, segítő hátszél, kell-e ennél több, hogy újra visszaküzdjük magunkat támadó pozícióba?
            Talán nem, talán nem kéne több…de a körülmények mindig változnak. Békéscsabára 11 körül érünk be, és a táplálkozásomat nehezíti egy masszív hányinger. Okát nem tudom, de nem is kutatom, csak erőltetem lefelé a sertésvagdalt-konzervet. Maradék kakaós csiga is lemegy, mindezt energiaitalban fürdetem meg. Kékkútnál kulacstöltés, aztán dél körül kiküzdjük magunkat a városból, elindulunk Csabaszabadi, majd Csanádapáca felé.
            Tekertem már hőségriadóban, forró kánikulában, 40 fokos hőségben, de amit itt át kellett élnünk, még sosem tapasztaltam. Nyilván egy már két hete hazánkban tartózkodó szubtrópusi klíma másfajta viszonyokat, páratartalmat, földfelszíni hőmérsékletet alakít ki, mint egy csak pár napon át tartó, hasonlóan forró időszak. Az ügymenet itt most úgy nézett ki, hogy leszaladt a torkomon 3-4 korty a 30 fokosra hevült kulacsvízből, majd fél perc múlva máris ott éreztem a Kalahári-sivatag minden homokszemét a számban. Laci okosabb volt, ő az utolsó kortyot forgatta még pár másodpercig, míg lenyelte. De hosszútávon ez sem működött igazán, iszonyú gyorsan száradtunk ki. Ráadásként a korábban jó irányba állt szél újra szembehelyezkedett az érdekeinkkel. Hosszú, nyílt egyenesek, kanyarok és árnyékot adó fák nélkül, déltájban, a legkegyetlenebb napszakban. UV-B sugárzás, szarok én rád, akadtak épp sokkal nagyobb gondjaink is.
            A kegyelemdöfést egy útjelző tábla adta meg, ami még 10 kilométert jelzett Csabaszabadi birtokhatáráig, miközben én már bármelyik pillanatban vártam a felbukkanását. Megdöbbentett, egyben le is taglózott, hogy milyen lassan haladunk, és mekkora erőráfordítással. Ahogy megláttam egy zöldségesstandot, hosszú árnyékos verandával, azonnal kiintettem magunkat ebbe az alkalmi boxutcába. Itt végre számot vethettünk a sorsunkkal, de csak miután vagy 10 percet eltöltöttünk akut éberkóma állapotban.
       Hogy az 500-at nem fogjuk hozni, ahhoz itt már kétség sem férhetett, de ezt már korábban, Gyula környékén tudatosítottuk. Nem, itt már a túlélés kérdése került előtérbe, pontosabban a hazaút mikéntje. Fontos volt az esti érkezés, ehhez tartani kellett magunkat. Csanádapácától Szatymazig még 92 kilométer lett volna hátra (onnan haza még egy hetvenes), de Csanádapácához is hiányzott még egy húszas. Megfordult a fejünkben, hogy Hódmezővásárhely után az algyői Tisza-hídtól valamilyen földúton bevergődünk Sándorfalvára, onnan Szatymaz egy tízes, és akkor kimarad a programból Szeged, illetve ez eleve huszonöt mínusz, ám végül mégis másképp rajzoltuk meg a hazautat. Csabaszabadin eszünkbe jutott, hogy a motorizáció előrehaladott állapotban van ezen a környéken is már, így vonatok is közlekednek, ha nem vagyunk túl büdösek, akkor talán még fel is engednek rájuk. Orosházára támadtunk tehát, és nagyjából 30 kilométer, a felhők nélkül potyogó esőcseppek csodája, meg némi kérdezősködés után délután háromkor a szemembe ömlött izzadságtól vakon kifaggathattam a pályaudvari pénztárost a lehetőségeinkről.
           Orosházán 2 liter kóla, egy szatymazi látogatásunkat lemondó telefon, és mintegy másfél óra szundikálás volt a fogyasztásunk. A „bólogatós vonattal” (a kör négyszögesítésének az illúzióját adja a kiváló állapotú vasúti pálya) fél 6-kor indultunk Szentesre, onnan fél 7-kor Kiskunfélegyházára. Egy óra múlva már hazai földet tapostunk, Félegyházától a hátralévőt újra lábon tettük meg. De milyen az élet…az előzetes előrejelzésekre alapozva az útnak erre a szakaszára egészen Szatymaztól – hiszen eredeti tervünk szerint is ezen az úton jöttünk volna – hátszelet terveztünk be, és könnyen kitalálható, hogy végül is mivel kellett szembesülnünk. Nekem jól esett, mert bármennyi hibát is követtünk el az utunk, vagy már a tervezés során, bármilyen problémával is találkoztunk, önmagában már ez az egy körülmény végzetesen borította volna a tervünket, annyira az élére volt állítva benne minden.
          Az összegző calculus 362 letekert kilométert mutatott a végén, amiből a tiszakécskei prológot levonva kapjuk meg az 500-ra tervezett számot, így jön ki végelszámolásnak 314, ami hát….nincs mit szépíteni, csúfos kudarc. El is keseredhetnénk, hogy ennyi van bennünk, ennyit tudunk, de szerencsére nem így van. Annál is inkább, mert korábban jött már ki belőlünk időarányosan ennél sokkal jobb teljesítmény is.

          Másképp bele sem vágtunk volna. De két évvel ezelőtt Tisza-tó oda-vissza + megkerülve a nagyobbik körön (ez összesen 350 kilométert jelent) 23 óra alatt volt meg másodmagammal úgy, hogy magát a tókerülést reggel 8 és délután 5 között egy nagyobb társasággal, visszafogottabb tempóban teljesítettük. Tavaly ezt 25 óra alatt hoztuk össze, ekkor már Lacival a karavánban, de ebbe az emlékezetből történő útvonalmeghatározás, az abból fakadó tévedések is belejátszottak. Vagy a három évvel ezelőtti, Dobogókővel fűszerezett szlovákiai kalandozásom 25 órás 390 kilométere is arról árulkodott, hogy ezek a tartalékok megvannak bennünk, hiszen ez utóbbi tekerésnek a nehézségét leginkább a hegyek, a különféle hosszúságú és meredekségű emelkedők adták.
        A RAAM magyar hőse, Járvás Tamás országúti géppel 600 kilométeres nyugat-magyarországi tekerését 32 óra alatt tolta le, változatos terepviszonyok és nem szervezett versenykörülmények között. Nekem a tavalyi 464-es 1xMátra, 2xBükk lábműves alkotásom nagyjából ugyanennyi idő alatt jött össze montival, és bár szeretném, mégsem tudom magam Tamáshoz hasonlítani, viszont az ő teljesítménye is kiindulási alapul kell, hogy szolgáljon egy-egy tekerés megtervezéséhez.
      Nehézségi szintjét tekintve mind a szlovákiai, mind a 464-es tekerésemet előrébb soroltam, mint az 500/24-es próbálkozásunkat. Sőt, jó néhány 300 feletti támadást is magasabb polcra helyeznék, egész egyszerűen a terep adottságai miatt, mert akár a Mátra, akár a Börzsöny, akár a Pilis, akár a Vértes-Gerecse kaptatóira kitalált agymenések extrémebb módon veszik igénybe a szervezetet, mint egy kifejezetten csak síkon végrehajtott ultratávú kerékpározás, legyen az akár 500 kilométer nagyságrendű is. Igazából nem tartom számon a 300 feletti tekeréseimet, csak tipp a 25-ös szám ezekre a szintű kerékpározásaimra, de remélem, hogy ezzel a tapasztalattal a hátam mögött már megfelelően be tudom lőni egy-egy nagyobb távnak az igénybevételét. Ha hibáztunk, márpedig hibáztunk, akkor azt nem a vizionálás fázisában követtük el, hanem a tervezéskor, illetve a kivitelezéskor [még jó, hogy ez nem közbeszerzés, mert akkor a pályáztatást és az alvállalkozók kifizetését is elszartuk volna:)]

1.rossz minőségű utak: éjszaka (ekkor ki sem tudtuk kerülni a kátyúkat) és nappal is; az átlagsebességet nagyon komolyan visszavetették; kezünket elzsibbasztották, így fizikai állapotunkat is gyorsabban erodálták, ebből következően energiafelhasználásunkat növelték;

2.nem ismert utak: eltévedések, bizonytalankodások (Gyomaendrőd, Gyula), hiába előtte a googlemaps-os felkészülés, az itiner kormányszárra ragasztása;

3.az ellenőrzésünk alól kicsúszott pihenőidők: irreálisan hosszú táplálkozások, elkényelmesedések;

4.mentális megzuhanások: ilyen távoknál elkerülhetetlen a krízis, vagy krízisek, ezeket az ember nehézségek árán, de túléli, ám nem mindegy a kiváltó ok (kialvatlanság, eltévedés okozta szétesések elkerülhetőek);

5.40 fokos kánikula, betegesen trópusi körülmények, kiszáradás, folyadékvesztés:

A 24 óra alatt nagyjából 12-13 liter folyadékot (víz, hajnalban kóla, energiaitalok) vettünk magunkhoz, és ennél valamivel többet vesztettünk, ami figyelembe véve a körülbelül 70 kilós testsúlyunkat, meglehetősen ijesztő szám.
Még ijesztőbb persze, hogy hazaérkezésünk után egy órával is még olyan szomjúságot éreztem a számban, ami egyfajta csodálkozásra is okot adott, hogy nem ájultam el, pedig ekkor, este 9 órakor már kerek 8 órával voltam a békéscsabai kiszáradás után, illetve egy hosszabb pihenési periódus után egyedül egy 30 kilométeres kerékpározás volt az utolsó órák sportteljesítménye.
Ilyen szintű folyadékvesztést a szervezet nem képes kompenzálni jelentős energiaveszteség, teljesítményvesztés nélkül.
A hőmérsékletet érzékeltetendő még egy apró adalék, hogy a szemem körül még 3-4 nappal a tekerés után is csontszáraz, pirosas volt a bőr, annyira kicsípte a könnyekkel folyamatosan keveredő izzadság.

+1: pofaszél a hazafelé vezető úton: napközben fordult meg, aljas-szemét módon, hááát, ahogy szokott:)

             Ezen okok összessége vezetett el sikertelenségünkhöz. Már önmagában közülük egy-egy (szél, pihenőidők) is képes lehet alapjaiban megrengetni egy ilyen vállalkozást, de ha ilyen tömegesen jelentkeznek, akkor tulajdonképpen borítékolható is a végeredmény. A kulcsmomentum mégis – azt gondolom – az irreálisan kegyetlenül trópusi időjárás, ami a két hetesre nyúlt élete miatt talán még extrémebbre szabta a feltételeket, mint egy átlagos kánikulai időszakban szokásos. A folyadékháztartást rendben tartani kulacsokkal ilyen körülmények között lehetetlen, talán egy camelback használata segíthet az emberen, illetve izotóniás italok folyamatos szürcsölésével lehet szinten tartani a szervezetet. Mindenesetre ez után az élmény után kétszer is meggondolom majd, hogy a Szaharába szervezzek-e kerékpáros túrát:)

            Ha oda nem is, de ismétlésre mindenképpen készülünk. Okulva ennek a hibáiból, felhasználva a tanulságokat, kétfajta elképzelés fogalmazódott meg bennem.
              Az egyik lehetőség, hogy ki kell jelölni egy 40-60 kilométeres körpályát magunknak, egy „bázissal”, ahol a kaját, ruhát, mindenféle apróságot tarthatjuk (ha nem kell kerékpárostáskából élnünk, az már önmagában nagy segítség lehet), és mondjuk egy 200 kilométeres tekerés (hogy ne legyen azért annyira monoton) után jönnénk be erre a körpályára, ahol a fennmaradó távot ledarálnánk. Jó érzés mikrohullámúban gyorsan melegített tésztával frissíteni, jó érzés elázás esetén száraz ruhába átöltözni, idővel és távval jól lehet kalkulálni (márpedig szigorúan, percre pontosan kell fegyelmeznünk a pihenésre szánt időt is), tehát számtalan előny társul ahhoz az egyetlen hátrányhoz, hogy közben halálra unjuk magunkat folyton-folyvást ugyanazt az ismerős útvonalat teljesítve. De most ezzel a békéscsabai mókával megdőlt az az ideám, hogyha ötszázat megyek, akkor már messzire, általam ismeretlen tájra megyek, mert mind az utak lehetséges állapota, mind az eltévedés kizárása miatt jól ismert, és jó állapotú útvonalat kell megcélozni.
              Másik alternatíva a „szentesi 23-as”. Ebben a városban minden év október 23-án az ünnep tiszteletére egy 4-5 kilométeres belvárosi körön tartanak 23 órás tekerést, amit a delikvensek általában több tagú csapatban szoktak teljesíteni. A szervezővel megbeszélve mi futhatnánk szólóban egy külön versenyt az 500/24-ünkért, és bár első hallásra egy 5 kilométeres körön borzalmasan unalmasnak tűnhet egy ilyen távot teljesíteni, valójában az állandóan pályán tartózkodó 30-40 kerékpáros miatt szerintem még kevésbé is monoton, mint az elsőszámú elképzelés. Jól tagolható, a fix körszám miatt kiválóan beosztható pihenőidőkkel. Egyetlen hátránya, és emiatt inkább tartaléktervként gondolok rá, hogy október vége lévén az időjárás már nagyon goromba is lehet adott esetben, és bár most kiderült, 40 fokos melegben nem, úgy gondolom, hogy 5-6 fokos éjszakában, masszív esővel kísérve sem érdemes próbálkozni az 500/24 őrülettel.