yossarian

-    Hajnali négykor ver életet jól bevackolt táborhelyünk csendjébe a telefonok ébresztője. Hideg van, és még sötét. Nem mozdulunk, csukott szemmel vacogunk. A hálózsákon kívüli klíma barátságtalansága, no meg az álmosság visszatartó ereje késlelteti a startot. Amúgy sem volt maradéktalanul hiánytalan az alvásom, először a gyomorsavtúltengés, ebből következő gyomor- és nyelőcsőlángolás, majd az erősödő hideg, illetve a késleltetett pulóverfelvételem űzte el a szememről az álmot. Foltokban azért sikerült hunyogatnom egy keveset, de ettől függetlenül komoly dilemma számomra, hogyan reagál a szervezetem, mikor húzza le a redőnyt, miután egymás után két nap is fogyókúrásra lett szabva az alvásmennyiségem.

-    A kiskanalat is biztosan a medve vitte el…éjszaka valamilyen mocorgás elborította a kerékpárokat, hangja alapján sünre vagy valamilyen kisebb rágcsálóra tippeltem, éber állapotomban vagy negyedórán keresztül hallottam a motoszkálását. Ennyi időn keresztül a kukoricaszár nem tud kitartani, úgyhogy medve rágta a kukoricacsöveket mellettünk biza’, más magyarázat erre nem is lehet.

-    A kanálnélküli állapot mindenesetre azt eredményezi, hogy a reggeli kalóriabevitelem kevés kekszből és a maradék csokis mogyoróból áll össze. Az üveges lekvár felbontatlan marad, noha a királyetap vár ránk. Nem túl okos hozzáállás ez részemről, meglesz még a böjtje...ennek a böjtnek.

-    Fél 7-kor már egy völgyben kapaszkodunk - enyhén felfelé vezet az út -, és itt kezd már igazán alpesi hangulatunk támadni. Birkanyájak, szarvasmarha-csordák, magyar szemnek hihetetlen mennyiségben, a már tegnap is megénekelt háztájizás hegyvidéki formátuma (hajnalban a házak istállóiból a családok kihajtják a jószágot a falu főútjára, és az egész gulyát viszi ki a marhapásztor a legelőre, este meg vissza). Kis patakokat keresztezünk, ligetes erdők és kisebb sziklafalak váltják egymást. Többször felesleges is lesz kitérnem rá, mert innentől kezdve két napon keresztül végig gyönyörű, feledhetetlenül szép tájakon haladunk majd. Ismeretlen hegyek, ismeretlen meredekségű kaptatók, ismeretlen kilométerkövek, ismeretlen csurgók, rajtuk átvezető ismeretlen kishidak, ismeretlen városok, ismeretlen emberek, ismeretlen ismeretlen.

-    Varfurile városa startpozíciónktól mintegy 40 kilométernyire, és egy 492 méter magas hegy túloldalán található. 20 kilométeres átmozgató völgykapaszkodás után tehát nekigyürkőzünk ennek a János-hegy kaliberű emelkedőnek, ami bár magasságát tekintve akár édestestvére is lehetne Budapest legmagasabb pontjának, ám meredekségét tekintve lényegesen elmarad tőle, a 7-8 %-os szintemelkedéseket könnyen ki lehet pihenni a teraszosabb részeken. Fent friss forrásvíz és egy út menti csúcskő vár ránk.

-    Brad városáig jellemzően lejtmenet, illetve kisebb dombozás következik. 9 óra tájt végre úgy érezzük, elegendő hidrogént tömött magába a kályha odafent, a hajnali didergés emléke egyre halványodik. Bradban egy mára már lényegében funkcióját vesztett, épp ezért elhanyagolt átrakodóállomás mellett tízóraizás, pár perces szundi, térképtanulmányozás következik. Hegy van előttünk, a kinyomtatott útvonal bőkezűen bánik a szerpentinekkel. Induláskor a kiskanalam előkerül a táska oldalsó rekeszéből, a gumipókok szövevényéből…ez a fránya mackó nagy tréfamester lehetett. Mindegy, bármekkora hegy is magasodik előttünk, kénytelen leszek keksszel legyűrni őkelmét, majd az ebédet vastagabbra rajzolom.

-    Brad kisvárosi mozgalmassága, sürgés-forgása után csendesebb közegbe, természetközelbe érünk. Enyhe szintemelkedés, békés délelőtt köszönt ránk, és a pár kilométerenkénti sűrűségű kis falvak a haladás illúzióját ültetik el bennünk. Na meg azt a tévképzetet, hogy nincs is itt semmilyen hegy, Abrudbánya egy kényelmes sétafikával pillanatok alatt elérhető. Pedig az a bánya szavacska nem véletlenül szerepel a település nevében…

-    Mert egyszer csak megindul az út felfelé, és kígyózik a végtelenségig. Valahol nagyon fent látunk egy szalagkorlátot, egy billenős teherautó szalad el éppen mellette, és amikor a dömper 5 perc múlva feltűnik velünk szemben, már tudjuk, hosszabb kapaszkodásra kell berendezkednünk. Nem kegyetlenül meredek kaptató ez, legdurvább részein se nagyon megy 10% fölé, de hosszú, sokat kell szöszölnünk vele. Nap süti folyamatosan, árnyékot alig-alig kapunk, és gyorsan temetni kezdem meteorológusi, illetve jóstehetségemre alapozott karrierálmaimat, mert amikor a reggeli 10-12 fokos sarkvidéki klímában megfellebbezhetetlen magabiztossággal jelentettem ki, hogy márpedig a kánikula ma elkerüli Erdélyország ezen szegletét, fel sem merült bennem, hogy alig két óra múlva bő verejtékben fürödve fogunk birkózni a „Buces Vulcano” névre keresztelt emelkedővel.
A könnyű nap tegnap volt.

-    Bár megérzem a kalóriaszegény étrend hátrányait, koksz helyett a keksz, fizikálisan még sincs különösebb okom panaszra, ritmusosan ügetek felfelé. Néhol megállok, kattintok párat, mert a látvány megérdemli. Viszont ha beszélhetünk mentális mélypontról a mai nap, akkor ez az a pillanat talán, és ez is inkább az előre beprogramozott menetrendből fakad. A nap végére ismerősöknél kaphatunk szállást, de ahhoz illene időben odaérni, nem az éjszaka kellős közepén beesni. Ellenkező esetben hálózsákba csomagolva töltjük majd ezt az éjszakát is. Márpedig a hosszú hegymenet kezdi látszólag végzetesen megcsúsztatni a napirendünket, jelentős lemaradásban vagyunk, és ez még akkor is ijesztő, ha tudjuk, lefelé is fogunk még száguldani. Hegyek között sosem jön ki mértani középre az átlag, a lefelében sosem lehet visszahozni a mászásra fordított időt. A hányatott éjszakai alvásom után mindenképp ragaszkodnék az ágy, asztal, tévéhez a nap végén, és ez most távolodni látszik tőlünk, mint ahogy a hegycsúcs meg sehogy sem akar közeledni.

-    Végre felérünk, lehet úgy fél 1-1 óra, és nagyjából 800 méteren vagyunk. Hátunk mögött egy sziklafal, annak teteje 1200 méter körüli magasságban, zergék és magyarországi alpinisták időnként meglátogatják. Mi csak lentről csodáljuk, majd átadjuk magunkat a lejtő örömeinek, majdnem a bánatainak is. Inkább nem próbálom ki, hogy milyen 55-tel belerohanni egy Miki után az út kellős közepére kiugró kutyába, pedig egy ilyen bukfenc közönségdíjas lenne bármelyik triálfesztiválon. Romániában útközben egyébként kis túlzással gyakrabban találkozni kóbor kutyával, mint emberrel. Rengeteg gazdátlan, vagy épp gazdával és mellette nagy szabadságfokkal rendelkező szőrgombolyag kószál mindenfelé, és bukkan fel teljesen váratlanul a semmiből. Még itt, a hegyek között is, távol bármilyen településtől. Ezúttal nagyon kevésen múlt, hogy egy fájdalmas vonyításba dühödt káromkodás, fém- és csontzene vegyüljön, pedig alapvetően elég nagy állatbarát vagyok. Saját magam ellensége pedig a legkevésbé.

-    Ez az a vidék egyébként, ahol az évtizeddel ezelőtti Tiszai ciánszennyezést okozó nagybányai aranybányához hasonló technológiájú, ugyancsak nagy vitát kiváltó, szerencsére fejlődés közben megrekedni látszó verespataki bányaberuházás is található. És ha nem is kanyarodunk el egészen Verespatak felé, azért mi is belebotlunk egy félbehagyott bányatorzóba: építés közben otthagyott völgyzáró gát, kőomlások, lezárt utak, ahol le kell siklanunk, majd újra visszakapaszkodnunk. Úgy tűnik, mintha az átalakítás közben jöttek volna rá, hogy egy egész falut árasztanának el, ha terv szerint haladnának, így aztán befejezetlenül hagyták a nagy művet. Majd pár nap múlva látni fogjuk, nem mindenhol voltak ilyen kegyesek.

-    Abrudbánya mindenesetre arany nélkül is kellemes érzésekkel vonul be a történelmembe. Déli pihenő, az újra meglelt kiskanállal, és ha már előkerült, meglehetősen komoly feladatot is találok neki a konzerv formátumú pacalon tett sikeres erőszakkísérletem során. Nem mondom, éttermi változatában nyilván ízletesebb, gusztusosabb – bár sokaknál a pacal és a gusztus egymást feltétlenül kizáró tényező – lakomát biztosít, vagy még tulajdonképpen a forró vízben megmelegített konzerv sem eredendő bűn, de a szegény ember ugye vízzel főz, a még szegényebb meg még azzal sem. Szóval a körítés, a gasztronómiai kultúrközeg talán lehetne ennél többcsillagosabb is, de az biztos, hogy ennél jólesőbb pacalzabálásom nem volt az ősrobbanás óta. Nem mellesleg a norbi-ápdétet megszégyenítő kekszmenümet dobtam el érte, hogy aztán a nap hátralévő részében izmaimat szétfeszítő erővel essek neki hegynek, dombnak, tengernek. Ing, gatya füstöljön! Mindenkit szétszedek, így kokszolunk mi!

-    Szó szót, hegy hegyet követ, ez a nap már csak ilyen. Következő mászásunk előtt még találunk egy nagyon finom, nagyon hideg vizű forrás a hegy aljában, talán mondanom sem kell, az ősrobbanás óta nem ittam ilyen jóízűt. A nagyjából 30-35%-os hegyoldal fákkal borított sűrűjéből először csak egy bőgés, majd egy bocifej, végül egy 4-500 kilós test érkezik meg mellénk, és érdeklődve figyeli ebéd utáni kérődzésünket. Eszembe jut a vicc, amikor a cigány fitymálja Yehudi Menuhint, mondván, az asztal mellett meghalna…a mi alföldi teheneink is hiába összkerékhajtásúak, ilyen meredeken két métert nem tudnának felfelé haladni, ez az alpesi fajtársuk meg a világ legtermészetesebb módján liftezik itt le-föl.

-    Kifejezetten jobban esik ez a harmadik hegy, mint az előzőek. A pacalt nem tudom eléggé dicsérni, és noha fizikálisan az eddigi kaptatók sem érintettek különösebben rosszul, nagyon messze voltam attól, hogy taccsra tegyenek, mégis más, igazából elmesélhetetlen (feel it), mennyivel komfortosabb úgy szedni felfelé a kilométereket, hogy bőven van tartalék, amiből gazdálkodhatsz. Az út vonalvezetése is hálásabb, sok az erdő, az árnyékos rész. Felérve sípályák fogadnak, 921 méteren vagyunk. Nem nulláról kezdtük persze, és majd az elkövetkező hosszú lejtmenet is megerősít minket abban, hogy még az előző hegyből is ezután kapjuk csak vissza a szinteket.

-    Ha az otthoni indulástól számított 400 kilométerig tart a lejtmenetünk, akkor sikerül visszadolgoznunk magunkat az itinerbe, és meglehet a szállás az ismerősöknél. De ha csak 390-ig, akkor is jók vagyunk. Sokáig kitart az örömünk, rohanunk lefelé, elmarad mögöttünk jó néhány város, falu, elhanyagolt kúria, rendben tartott parasztház. Folyton a környező hegyek horizontját bámulom, van-e még hova ereszkednünk, van-e még szinttartalékunk, meglesz-e a frissen kovácsolt terv. Szinte méterre pontosan összejön, egészen a 405. kilométerünkig tudunk siklani az Ompoly völgyében.

-    Egy emlékműnél állunk meg, először csak vízvételezési céllal. Aztán kicsit körbejárjuk, és néhány árulkodó jelből (magyar nemzetiszínű szalag, 1848-as évszám) következtethetünk az eredetére. Másból nem igazán, mert az emléktáblák akkurátusan le vannak verve, így közelebbit nem tudunk meg róla. Ma éjszakai szállásadónk majd este el fogja mesélni, hogy a hétköznapi emberek életében nincs jelen semmilyen nacionalista ellenségeskedés, román-magyar viszály, mindig csak vadbarom politikusok (Funar), túlbuzgó hivatalok (magyar származású birkózót csak nevének románosítása esetén engednének ki az olimpiára) (árvíz utáni gyorssegély elosztásakor érzékelhető diszkrimináció) szítják a feszültséget. Itt sem tudok mást elképzelni, minthogy valamelyik tótumfaktum odaszólt a helyi vagányoknak, hogy nem bánná, talán még pár felest is fizetne nekik, ha valamelyik éjszaka eltévednének az emlékmű közelébe egy kicsit dorbézolni…

-    Gyulafehérvárra eredetileg szerettünk volna bemenni, kicsit a belvárosban nézelődni, de mivel elmulattuk az időt a hegyen, ezt legközelebbi errejártunkra halasztottuk. Helyette Sard városában tévedünk el, egy borútnak veselkedünk neki (hiába, mindig az a ronda alkohol, na…), és csak egy készséges román útbaigazítása révén találunk vissza a helyes útra. Utólag konstatáljuk, hogy nem volt nehéz azt a körömhegynyi leágazást elvéteni. Kiérünk egy nyíltabb, tágabb terepre, és szembetaláljuk magunkat öreg barátunkkal, a széllel. Nem várt, még kevésbé örömteli találkozás, de hát ugye a kerékpár nem teremsport.

-    Utunk egyik legkritikusabb részéhez érünk alig 10 kilométer után. Nagyenyedig főútvonal, ami az európai keresztségben az E81 nevet kapta. A kamionpopulációt percenkénti sűrűségre lebontva kapunk egy 4-5-ös átlagszámot, oldaltávolságra ugyanennyit, csak centiméterben. És ezek nem szaroznak, nyomják neki, mint Lauda fénykorában se. Az út keskenyebb, mint Kate Moss photoshop után. Ráadásul, még jóféle 8-10%-os emelkedőkkel is tarkítva van, csak az íze kedvéért. Talán mondanom sem kell, ketten ülök a biciklin: én meg a majré.

-    Nagyenyed a megkönnyebbülés városa, legalábbis számunkra. Este 7, itteni kalkuláció szerint 8 óra van. Ha már itt vagyunk, bepillantunk a Református Vártemplomba. Másfél nap után először hallunk magyar szót a sajátunkon kívül („Éppen most zárunk”), de a második magyar ember, a templomgondok már sokkal kedvesebb, ezt a lábához dörgölődző, vacsoráját hangos nyávogással követelő kismacska is pontosan jelzi. Útbaigazítást is kapunk, hogy a belvároson átvágva miként jussunk el Magyarlapádra, mai napunk végcéljához.

-    Már sötétben, az állomásról kigördülő hosszú tehervonatot megvárva hagyjuk el Nagyenyedet. Elöl két apró fénycsóva, hátul pedig ritmusosan villogó piros ledek törik meg csak az éjszakába burkolózó táj csendjét. Közben megbeszélik egymás közt a nap eseményeit, az emelkedőktől a pacalkonzerven át a kamionokig mindent. Az úton el lehet látni a következő településig, kigyulladtak már a fények a házakban, a falvak utcáin. Még két falu, és véget ér mai vándorlásunk.

-    „Először fürdenénk, aztán vacsoráznánk, köszönettel, mert már nem vagyunk emberszabásúak.” Két nap mocska, izzadsága nem asztal mellé való, és nem is szeretnénk ennél jobban elborzasztani kedves vendéglátóinkat, Miki rokonait. Akik a kései időpont ellenére is szívélyesen fogadnak, és habár már sokat hallottam az erdélyi magyarok vendégszeretetéről, csupa jókat, most magam is megtapasztalhatom ezeknek a híreknek az igazságtartalmát.

-    Kabátos húst eszünk, és mennyivel kifejezőbb, kedvesebb ez a megnevezés, mint a nálunk használatos rántott hús. De az is igaz, hogyha valaki még egyszer megátkozza a germanizmus jelenségét (el van készítve, meg van ágyazva pl.), azt sürgősen és légipostával kell ideküldeni, mert itt aztán tömeges elterjedtségét tapasztalhatja majd. És bármilyen furcsa, ez valójában az önzetlenség, az egonélküliség nyelvi formulája, hiszen valósággal kiöli az egyes szám első személy egyeduralmát a nyelvből, nem a személyre, hanem az elvégzett cselekvésre helyezi inkább a hangsúlyt. Egy ennél is nyilvánvalóbb, tetten érhetőbb megnyilvánulása ennek a jelenségnek, amikor a székely ember a „szedtünk gombát az erdőben” helyett a „kaptunk gombát” kifejezéssel él.

-    A kabátos hús mellett egyéb finomságok, egész terülj-terülj asztalkám áll rendelkezésünkre. Bor és pálinka is előkerül, mindkettő saját készítés. A kétnapos kialvatlanság okozta álmosságból csak a tányérig látok el – de ez egyébként épp elég, és a mai napig hálás örömmel tölt el –, beszélgetésre már nincs energiám. Szerencsére Miki megteszi ezt helyettem, és az értékes információkat az agyam minden fáradtság ellenére szorgalmasan jegyzeteli. (Ezek némelyikéről már korábban tettem említést, rendeltetésszerű helyeken beépültek a krónikába.)

-    Az útközben látott jószágok száma iránti lelkesedésem a Románia EU-csatlakozása után elindult negatív folyamatok ellenére sem csökken drasztikusan, ellentétben az állatok számával. A mezőgazdaságot ráadásul a természet is bünteti, ugyanolyan aszályos évek, illetve a 2010-es árvízbe fulladó van mögöttük, mint amit itthon mi is megkaptunk.

-    De igazolva látom a Fidesz külhoni magyarokat, magyar szervezeteket megosztó politikájával kapcsolatos aggodalmaimat is, amikor azt hallom, hogy az RMDSZ itthoni sugallatra történő osztódásos szaporodása, a felesleges plusz két magyar érdekképviseletet felvállaló párt mekkora kárt okoz, hiszen így a választásokon leadott szavazatok természetesen megoszlanak, és aztán a legtöbb esetben be sem jutnak a magyar jelöltek a törvényhozó vagy önkormányzati testületekbe (Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken ugyanez a helyzet). Pedig baj van bőven, az utóbbi egy-két évtizedben ugyanis megszaporodtak a vegyes házasságok, amivel alapvetően semmi gond nem lenne, hiszen a szerelmeseknek megtiltani nem lehet…, viszont egy vegyes házasságba született gyerek nagy valószínűséggel soha nem fog megtanulni magyarul. Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad ma már jellemzően nem magyar település, a nagyvárosokban szinte elenyésző kisebbségbe került a magyarság.

-    Pedig a kabátos húsért kár lenne…Nem is hagyjuk ott, a tányérunkról, na meg a poharainkból minden elfogy. Témánk ugyan még bőven lenne, az még soká fogyna el, de éjfél felé jár, házigazdáinknak holnap munkanap, és az egész napos tekerés után mi is fáradtak vagyunk. Illedelmesen elköszönünk, és amire már két napja, de én legalábbis az előző éjszakai nemalvásom után különösen várok, vetett ágy fogad minket. A hömpölygő élményfolyam végül is ébren tartott végig, kialvatlanságom következmények nélkül maradt, pedig egész nap tartottam a kábító fejszecsapástól. Talán egyedül a kamionok árnyékában ásítoztam egy kicsit, és ott sem az unalomtól.

-    210 kilométer, két nagyobb és egy kisebb hegy, köztük megszámlálhatatlan mennyiségben dombok. Pacalfejű kamion legyek, ha nem hoztunk össze a mai nap legalább 2500 méter szintet. Holnap már csak kiló hatvan lesz a táv, és hegyszerű hegy már csak egy darab magasodik előttünk. Szóval a könnyű nap holnap lesz. Vagy mégsem?

next day: http://yossarian.blog.hu/2012/10/15/kalandozasok_erdelyben_harmadik_nap