yossarian

Akármennyire körültekintően is jártam már el itt, a helyszínen, a citerát csak nem tudtam végül elkerülni. Pedig nem sarkvidéki rettenet járta át a tagjaimat, körülbelül 6-7 fokig hűlt le a levegő. Elaludni természetesen, ahogy vártam, nem nagyon sikerült, hunyhattam vagy egy-két órát, azt sem egyben. Kétségtelenül bebizonyosodott, hálózsákváltásra lesz szükség a közeljövőben, mert a jelenlegi a malibui tengerpartra kiválóan megfelelne, de hegyek között betegesen anorexiásnak számít.

A többiek egészségesebb éjszakát tudhatnak maguk mögött. Még lefekvés után nem sokkal elgurult egy autó közvetlenül a lakosztályunk mellett, de sofőrje ránk se hederített. Talán az egy emelettel lentebb lévő juhakolba költözött be, talán ő itt ennek az egész bazárnak a tulajdonosa, ezt már sosem tudjuk meg.

Gyors összeszedelőzködés után rögtön elkezdjük a kaptatást, ha alvásban igen, reggeliben nem vagyunk kompromisszumkészek a körülményeket illetően. Finom, tiszta vizű hegyi forrásokat mostanság már könnyen találunk, ezen a hegyen 5-6 kilométer alatt éppen hármat. Előresietek, és az egyiknél horgonyt vetve várok a többiekre, hogy a fájdalmat fényképen megörökítsem, de egy jó húsz percig nem bukkan fel egyikőjük sem. Már defektre gyanakszom, és ez idő alatt rájövök a mikéntjére, így elkészítem életem első panorámafotóját is, ami tekintettel a látvány impozáns adottságaira, csakis jól sikerülhet. A reggeli párába burkolózó hegycsúcsokkal övezett erdős magaslatok esetében senki, tehát én sem tudok hibázni, és míg a többiek befutnak az eggyel korábbi forrásnál elkövetett palackozásból, egy 3d-s kompozíció is összeállhatna a kattintásaimból. A csúcs már csak pár száz méterre, és ugyan az emelkedés 10% fölé gorombul az eddig 7-8-ról, meg egy kutya mérgesen kaffog az út mellett, 8 fokban és viharos szélben megérkezünk 1416 méterre.

Csapatépítő tréningre eddig sem volt szükségünk, de a reggeli után éreztem, most ért össze igazán ez a négy ember. Azt a fél órát még sokáig emlegetjük. Fütyül a szél, a 8-9 fokhoz illendően beöltözve ott ülünk a kis pihenőben, amivel a Borsai-hágót megtisztelték, körülöttünk kóbor kutyák lehulló falatokra várva keringenek, lábunkat a Kárpát-medencébe lógatjuk, előkerül a mustár és a kolbász, minden a szokásos rituálék szerint alakul. Aztán megjelenik egy puttonyos Dacia, és borul minden, legjobban mi magunk, mert élő egyenesben rötyöghetünk azon, amihez a fél világnak csak képernyőn keresztül van hozzáférése. Minden sztereotip balkáni viccparádé ősanyja, amikor a tömegközlekedés problémakörét a raktérbe zsúfolódva oldják meg, közben kapaszkodnak minden elképzelhető kallantyúba és résbe, az ajtószárnyak meg tárva-nyitva himbálóznak. Na de ezt egy 10%-os emelkedőn felfelé! Hát az már önmagában művészet, de legalábbis artistamutatvány. Ők elmennek, mi robbanunk. Csorog a könnyünk, enni sem tudunk. Aztán egyszer csak felbukkan egy 10-12 fős társaság a hegyoldalból, egy gyalogösvényről, szintén kicsit koszosképűek, na ők biztos az ügyetlenebbek lehetnek, akik útközben elpotyogtak. A végén csak egy maradhat. Pukkadozunk, pedig fegyelmezni kéne magunkat, mert mi négyen, ők sokan, bot is van náluk, meg a fényképezőgépet is le kellett volna rángatni az út másik oldalán álló bringákról…de eszük ágában sincs, a bot is csak alpinistafelszerelés számukra. Eltűnnek a másik oldalon, aztán jön vissza a puttonyos, ezúttal üresen, garázsmenetben, de nekünk már ez is elég a hahotához. Újabb teltházas érkezését már vinnyogva fogadjuk, elértük azt a szintet, hogy már egy zacskócsörgésre ugrunk. Percekig küzdök egy-egy falattal, komolytalan társaság ez, szét kéne ültetni őket. A hideg már vörösre csípte a kezünket, a nevetés fakasztotta könnyek pedig a szemünket.

A gurulásnak nekikészülődve sem csillapodik duhaj jókedvünk, öltözékembe semmilyen lakatosmárk nem köthetne bele, mert a bringásdzseki, télisapka, kőműveskesztyű, napszemüveg kollekció a legújabb párizsi trendeknek megfelelően készült el. De azért hosszúujjú kesztyű híján Krisztiánék kézfejre épített zoknijai is kivívnák a divatguruk elismerését. Hát nincs mit tenni, itt a lefelében kemény lesz a tél. Elrobogunk egy épülő erdészház mellett, ahol felfedezzük a puttonyost és a gyalogos üzemmódban bottal közlekedő barátait, a Máramarosszigettől magammal hozott fadarab pedig idáig segített be a kerékpárostáska merevítésébe, nagyjából 60-as tempóval rohan el egy közeli szakadék irányába. Nem megyek utána.

Nehéz egyébként az útra koncentrálni, mert a fákkal telepakolt óriás hegyoldalak szédítő látványt nyújtanak. Ezzel a lejtővel elhagyjuk a Kárpát-medencét, Moldvában járunk, és majd csak holnap ilyentájt, a Békás-szorossal térünk oda vissza. Így beöltözve nem fáj a hideg, nyári szerelésben biztos nem élveznénk. Hosszú lejtmenet vár ránk a Beszterce völgyében, alapvetően egészen a Békás-tóig, mai napra tervezett végcélunkig.

Fakitermelések és alpesi falvak maradnak mögöttünk, egy idő után pedig visszavedlünk nyári gúnyába. Kutyatulajdonosokká is válunk negyedóra erejéig, miután az egyik portáról kirohanva hozzánk csapódik egy, kifejezetten barátkozni. Ezt általában rögtön észre szoktam venni, és nyugtatom is azonnal a többieket. Igazam lesz most is, és amikor később megállunk, még enni is kap: az út viszontagságait nehezen viselő, összetört üvegű, amúgy igen ízletes különlegességet. Miki táskájának padlizsánkrémtelenítése után még kilométereken keresztül követ minket lélekszakadva, ám aztán fel kell adnia végül. Nekem a szívem szakad ilyenkor, dehát nincs mit tenni, remélhetőleg visszatalál a birtokra, ahonnan csatlakozott kis időre a falkánkhoz.

Rendesen a délelőttben járunk már, amikor Dornavátra, a sokak által a különféle utazási irodák katalógusaiból Vatra Dornei néven ismert város közelébe érünk. Turisztikai központ, gyógyfürdőjének, de leginkább sípályáinak köszönhetően felkapott üdülőhely. Mi sem síelni, sem fürödni nem állunk meg, igaz az előbbinek augusztusban infrastrukturális akadályai is lennének, viszont az ebédünket itt költjük el, miután a hat nap során már kábé négyszázötvenedszerre esik ki a szánkon, hogy ezigen, de szép helyen járunk. De itt aztán tényleg, nekem nagy kedvencemmé vált ez a környék, ahogy ezt a völgyben fekvő várost körbeölelik a szebbnél szebb hegyek. A látvány, a levegő tisztasága, idegenforgalmi atmoszférája alapján akár Ausztria bármely régiójában is járhatnánk.

A szupermarket mondjuk nem sorolható ide, a 90-es évek elején tévedhettünk be itthon hasonlókba. Kókuszgolyós sütit markolok fel ebédre, amit kint kéregető utcagyerekek rögtön megvámolnak. A parkolóban egyébként elképesztő nagy a nyüzsgés, ugyanakkora forgalmat bonyolít negyedakkora helyen, mint a mi bevásárlóközpontjaink, ezt pörgő, egy pillanatra sem megálló fluktuáció, az autók szinte másodpercenkénti cseréje révén tudja megoldani. Amúgy is nagyvárosi sürgés-forgás vesz körbe minket, magyar plázatelepítési tradíciókból táplálkozva itt is a város közepére helyezték a kapitalizmus áldozati templomát. De ne legyünk ennyire kicsinyesek, a minket körbevevő hegyek sem azok, azért ez a hely nagyon rendben van.

A városból kifelé néhány dombon átkapaszkodva lehet, el is szakadozunk időnként egymástól. Domináns azért a mai nap a lejtmenet, a hegyek közül dugjuk ki az orrunkat, hogy a Békás-tó (ami valójában egy víztározó) szintjére leérjünk. Ilyeténképpen játszadozunk tulajdonképpen egész délután, nagyobb pihenőt csak egy helyen tartunk. Holda bevonul a családi legendáriumokba, az egyik felén folyó van és 45 fokos hegyoldal, plusz a világ darázstermésének legalább fele, a másikon meg egy benzinkút. Hogy a kettő között mi történt, elég nekünk tudni, de például egy tényleg beszaratós függőhídon én bizonyultam a legbátrabbnak, jutottam a legmesszebb.

A tóig hátralévő negyven-ötven kilométerre összeáll a négyesfogat, Mikivel ketten cseréljük egymást a szélfogóban. A látványt illetően itt már besokalltam, egyszerűen képtelen voltam az újabb és újabb csodákat befogadni, feldolgozni. Telítődtem. Pedig még a fő fogás hátra van, a Békás-szoros a holnapi étlapon szerepel.

Na a víztározó se kutya, nekem egyébként a tetszésemet jobban el is nyerte, mint a szintén az utolsó napra definiált Gyilkos-tó. Már a százlábúnak becézett híd is, ahogy megérkezünk, aztán a megmásznivaló hegyek mindkét oldalán, az össze-vissza kanyargó vízfelület, ahogy nem lehet ellátni, hol van a vége, nem úgy, mint egy Balatonnál. Jó persze, a Balatonnál is csak tiszta időben és a sasok, de ha két lavór közül mindenképpen választani kellene, én a szabálytalant vinném el.

Még felszuszogunk estig néhány hosszabb kaptatóra a tó mentén, szerintem a közepéig eljutunk, amikor már az utolsó vadkempinges éjszakánkat igyekszünk előkészíteni. Nekünk ez nem megy könnyen, talán már az eddigiekből is kiderült, de most fáradozásunk pazar eredményre vezet. Szélvédett domboldal lejtője, a tóra a kilátást egy erdősáv eltakarja ugyan, de az útról láthatatlannak bizonyulunk, és még sokat küzdenünk sem kell érte, csak egy kis pavilon kerítésén kell átemelni a bringáinkat, ami az ötödik napon természetesen már rutinfeladatnak számít. Ha jönne az eső, a pavilon menedékében meghúzhatjuk magunkat, így viszont szabad ég alatt bőven megfelel hálózsákban is. Zolitól kapok meggylekvárt, Krisztián egészségére el is fogyasztom, mint két napja a meggyes müzliszelettel ugyanezt tettem, és a csillagok érkeztével a mai 184 km-es adag után vizszintesbe helyezzük magunkat, hogy holnap már az utolsó etapnak ereszkedjünk neki.

next level: http://yossarian.blog.hu/2013/12/05/kalandozo_magyarok_karpataljan_es_erdelyben_hatodik_nap