yossarian

Egyébként ha egy minimális józanság van benned, nem fogsz neki december utolsó napjaiban egy nap alatt Balatont kerülni. Még az is lehet, hogy fázni fogsz, kétszáz alatt biztosan nem úszod meg, a sötétbe is belecsúszol, a lányok sem vetkőznek, az összes fagyizó zárva, szóval akárhogy keresnéd, egyetlen épelméjű indokot sem találsz, miért előszilveszterezel a kerékpárod, és négy másik buggyant társaságában a magyar tenger partján.

Mindig ott rontod el, hogy van egy főidióta a csapatban, néha te magad, akinek flúgos agytekervényei között megfogan a gondolat, ami alapján valójában gyámság alá kellene helyeztetni, nem pedig komolyan venni. Levente, alig két év alatt csúsztál le idáig, gratulálok, ez alighanem világrekord lenne, ha nem érkezik Józsi és Gábor, akik nálad is frissebb húsok. Ennek a korlátolt felelősségű társaságnak tagja még Czaki is, bár kihagyta ezt, a dupla vagy semmit, legközelebb tehát négyet kell a 24-be összetömörgetnie pótlólag, plusz büntetőkör, én pedig hát magam vagyok a vírusgazda, a fertőzésgóc, rólam már az orvosok is rég lemondtak, legyintenek.

  (Boda Gábor, Tarjányi József, Barna Imre, Horváth Levente, Czakó Zsolt)

Esti bedepózás, éjjel kettes indulás az autóval, rengeteg alvás…ez mind összejön, mert ugye ha külön-külön egynek megvan, akkor mindenkinek megvan. Gábornak például az alvás, majd szépen elosztogatja nekünk napközben, ha már neki van miből, nekünk meg csak másfél óra, meg fél óra félálomban, cserébe veszünk neki vekkert, mert az okostelefon sem szeret korán kelni. Azért kigurulunk végül, még küszöbérték alatti késéssel.

Külön köszönetünk a dunaföldvári polgármesternek, bekaphatja a teleszkópomat, komoly mázli, hogy mindegyikünk nyelve még a helyén van: azokat a belvárosi fekvőrendőröket legalább fessék kiabálósra, ha már a közvilágítás is csak egy legyengült őszi légy intenzitásával pislog. Amúgy szinte magunk vagyunk az úton, talán az egész világon is, és ez a helyzet később, a kerékpárra szállva sem nagyon változik meg.

A főtt tojást megpucolni elég rossz hatásfokkal sikerül, így lesz négy helyett kettő, és ha hozzáveszem, hogy ideiglenesen T34-es névre hallgat a biciklim, nem könnyítem meg saját dolgomat. Pálinka, a lot of pálinka hideg ellen, bár szerintem még gyengélkedőn van az idei tél, nem is értem, miért húzzák a többiek a szájukat. Elsősorban a kéz- és lábfej, ujjak szorulnak külön védelemre, hiszen ezek nem mozgó alkatrészek, legalább három zokni, és/vagy kamásli, egy vékony kesztyűre ráhúzni egy vastagabbat, és kész a nullafok-kompatibilitás. Azért a kesztyűt ne sűrűn kapkodd le a kezedről, és ne is tartsd sokáig szabadon, mert a hideg levegő gyorsan bele tud költözni, és hidd el, az neked nem jó.

Gentlemen, start your engines! Hangtalan suhanás, sötétbe burkolózó táj, Czaki epilepsziásoknak készült stroboszkóp-villogója, békebeli állapotok. A legendát még gyártjuk hozzá, a bukóm horzsolásokkal ússza meg egy autó alja és az aszfalt közötti mintegy 40-50 méteres hancúrozását. Bár kétségkívül izgalmasabb lenne, én nem tartózkodom benne. A szörnyű valóság az, hogy halálugrását önmaga határozta el, és valósította meg a balatonakarattyai lejtőn 50-el száguldozás, a menetszél, és a becsatolatlanság együttes hatására. Mindig kössétek be a biztonsági övet!

Egyébként szép, sőt, gyönyörű, éppen kel fel a nap, tükröződik a fodrozódásban, menj el egyszer te is így télen, nézd meg, csobbanj egyet, heveredj el a fűben, rendelj egy hekket és egy sört, más ember lesz belőled. Tényleg rendben van a látvány!

Balatonfüreden nincs lángosozás, szelfizgetünk (ezt a szót tényleg képes voltam leírni?), phálinkázgatunk (már így, ph-val, ’iszen dukál nekünk a dzsentri öntudat, pedig hol nem tartunk még?), és elmélyülten tanulmányozzuk a városi közteres takarítóbrigád kora reggeli áldozatos tevékenységét. Meg Balaton is van.

Ulánbátorban ismerek egy kocsmát, de ahogy odaérünk, kiderül, rosszul emlékszem, az a bizonyos kocsma eggyel arrébb, Balatonakalin van. A két tojás már a végét járja, így kalória-utánpótlásnak tortaszelet rendelve csokíból, meg négyszáz forintos presszókávé, aztaqrva, ez meg hány karátos, hogy ennyire drága, és fel kellene filctollal rajzolnom a kezemre, hogy ne a pihenő után jusson eszembe a toilet sárgadobálási megfontolásokból.

Errefelé akadnak kisebb dombok, puklik, pattanások, valami Badacsony is, és bár nem megyünk még az ángya térgye kalácsáig se, gyorsan leszívja a tortát belőlem. Szigligetnél elterülök, mint kotlóstyúk a tojásain, étkezőkendő és nutella, a fotoszintetizálás nem vált be. Amúgy azért T34-es, mert a bordázott gumi, amit százhuszonhét év mélységéből előhalásztam, és felpakoltam, mind súlyában, mind menettulajdonságaiban harckocsikkal tette összevethetővé a biciklimet, igazi hótaposó mintázat, olyan gördülési ellenállással, mint amivel mondjuk egy fakocka rendelkezik. Már az első méterek gyanúsak voltak nekem, hogy nem kellene ezzel a szettel nemhogy kétszázat, de a piacozást se bevállalnom, mégis ha már egyszer összekoszoltam magam, jöhet velem. Elviszem vádliból, vazze!

Balatongyöröknél két nap múlva majd a jégcsodákat fogja csodálni az egész ország, tévéhíradóstul, nekünk csak a szél korbácsolta, partot ostromló hullámok jutnak. Az se csúnya éppen, és mellé az a mély, búgó hang, ahogy a sebesen rohanó légtömegek berzenkednek a hatalmas vízfelülettel: apokalipszis most.

Pedig süt a nap, és ugyan sérelmezem, hogy a golfpálya melletti mandulafáink ezúttal nem adnak muníciót a vasárnapi süteményhez, de nagyon, sőt, talán túlságosan is konformizált körülmények ezek így decemberben. Befúj persze a szél, délután majd folyamatosan, de azért ez itt még nem surviving the game.

Mindent megteszek korábbi mulasztásom rendbetételéért, ehhez fél lityó kóla, tetemes mennyiségű cigánypecsenye, és mivel épp szezonja van, palacsintába tekert vaníliafagylalt segít hozzá. Keszthely mindig is az utántöltés városa volt számomra, sohasem a Festetics-kastély, vagy bármely más múzeum, inkább a kalóriaszámláló, pizzaszeletek, rántott sajt sültkrumplival jut eszembe róla. Ezzel most a többiek is így vannak, ’csába mán a kultúrával, csak alapfunkciókra szorítkozunk, eszünk, iszunk, és levegőt veszünk. Kell-e ennél több? 

Ha valami elvárható lenne ettől a világbajnok gumitól, hogy akár hatvanöttel is beeshessek egy kanyarba különösebb rizikó nélkül, ehhez képest a húszat sem fogja meg a nedves avarral leparkettázott fahídon. Nehéz, és nem halad, cserébe kanyarban legalább betapadhatna, helyette klasszikus perec, becsúszva a híd korlátja alá. Kelj fel és járj, pálesszel élesztgetnek a többiek. Anyagi veszteség nem jelentős, emberéletben kár nem esett, térdtájékon van némi lilulás, de azt meg úgysem mutogatni hoztam el.

Nem sokkal később Gábor biztat minket, hogy most versenyezzünk, mert roggyon van. Holtpont, szarabb a fagypontnál is, mert váratlanul jön, és ki tudja, meddig marad vendégségben, és visszakopogtat-e majd a későbbiek folyamán is? Balatonberény, még egy nyolcvanas van hátra, és lassan a nap is alábukik, kotorékaikból előmásznak a farkasok, medvék, oroszlánok, és mínuszba süllyed a hőmérők higanyszála. Pár kilométerre csatlakozik a falkához két pesti bringás, egész álló nap a két kezünkön meg tudnánk számolni, hány embert látunk magunkon kívül sportcéllal tekerni. Persze nem vártunk mást, nyilván mindenki strandolni ment.

Egészen biztos sokak szívében forgatom meg a kést, és minisztériumi állásajánlatot sem kapok a hazai turizmusfejlesztésben, de a déli part uncsi. Van két hónap az évben, amikor izgalom költözik ide, bikiniszezon, ezt a látványelemet is tehát importálni kell, egyébként kertváros az egész, végeláthatatlan sokkilométeres főutcával. Nem tudom, de talán még sohasem sikerült ezt a részt úgy abszolválnom, hogy legalább egyszer ne aludjak be.

Most is az unalom öl minket, már szinte várom a lámpázást, ami majd megtöri ezt a monotóniát. Sportkamera vissza Leventéhez, az én kabátom egy idő után megunja az együttműködést az amúgy nagyon praktikus kézre erősíthető állvánnyal, és annyira ezt nem is bánom, az operatőr mindig pluszban is dolgozik, nekem meg elég most a T34-es kormányát szervó nélkül tekergetnem. Mindig van egy ember, aki ott sem volt, ezúttal a főszervező úr lett az.

Egyszer rejtvénypályázatot írok ki rá, hogy magam is megjegyezzem, melyik településen is van az éles balra, kis alagúton át, meredeken föl kombó, Mount Balatone, vagy valami ilyesmi, na nem ott állunk meg lámpázni, hanem kettővel előtte, ott csak kólát vételezni fékezünk le. Cukor benne rengeteg, koffein is hasznos ásványi anyag lesz, egyetlen hiányossága, hogy nincs rendesen behűtve, ez azért nagyon szarul tud esni abban a mínusz egy-két fokban.

Ezt a traumát, mielőtt még teljesen bedepiznék, napnyugtafotózással kezeljük ki, azon a strandon, ahol három évvel ezelőtt nem fürödtem meg az algás poshadásban. Gyors kalkuláció, hogy mennyi is van még vissza, utólag már tudható, tökéletesen eltalálom a lottószámokat. Nagyon kicsi szeppenést érzek a többieken, ahogy hangulatában is változik az utazás, sötét és hideg vesz körül minket, tényleg most dörren bele mindenki fejébe, hogy elhagyjuk a civilizáció többé-kevésbé állandóan velünk lévő kényelmi szolgáltatásait, és valóban szélsőségesebb körülményeket kóstolgatunk. Na persze ez országúton lenne az igazi, ahogy az utolsó házak is elmaradnak az ember mögött, és egyedül bolyong a fagyos éjszakában, furcsa érzés, ahogy az elidegenedettség hatalmába tudja keríteni az elménket. Itt most szó sincs erről, és némiképp az előző élményeimre visszaemlékezve, már-már könnyfacsaró emelkedettséggel ecsetelem, hogy elképesztő teljesítményekre képes az emberi szervezet, iszonyú tartalékok vannak benne, csak az agyunk sokkal hamarabb kapcsolja ki, tiltja le, mintsem ne tudnánk tovább vonszolni magunkat még akárhány mérföldön, kilométeren át, és tulajdonképpen ezeken a pillanatokon átlépve, ezeket a blackout-helyzeteket túlélve lehet kihozni a fizikális maximumot. Surviving the game, hát valahol itt kezdődik…

Nem éppen ezért rakunk egy kis főutat is a programunkba, csak hát a kerékpárút néhol túlságosan is magyaros, mi meg ma már lezúztunk egy bukót és a térdemet, Czaki lekoccolt egy gyalogos vasúti átkelőt, minek tovább fokozni az élvezeteket? Inkább menjünk bótba, Zamárdiban nyitva van még egy, virsli lesz vacsorára. Röpke húsz kiló még Világosig, mi az nekünk, egy Hetény oda-vissza, nem nagy megrázkódtatás.

Siófokig még csak-csak, de onnan a világ leghosszabb hat kilométere, örökélet, plusz egy emberöltő. Inkább visszafordulok, talán még nem késő, de itt tuti szakad az idő-tér kontinuum. Megváltás a balatonvilágosi emelkedő fal, amit egyrészt kivilágítottak, másrészt még genyóbbá tettek az átépítéssel, pedig előtte sem volt különösebben felhasználóbarát. Felügetve tanácstalanság, Dobó István vár ránk Dózsa Gyuri helyett, jó negyedóra alatt tisztázódik bennünk, hogy metamorfózissal az lesz belőle pár száz méter után. De hogy mennyire kidekázza a fej ezt az egészet, haldoklásom már itt elkezdődik, elszáll a tagjaimból minden erő, a T34-es robotpilótán, gazdája lélegeztetőgépen, különösen röhejesen hangzik, amikor a kocsihoz visszaérve érdeklődöm: „Mi van, elfáradtatok, basszátok meg?”

Semmi baj sincs a pezsgőtablettával, oldódik az rendesen, csak víz kell hozzá, nem fagyi. A fridzsiderben – valaha kulacs – tehát jégkása, és mínusz négy fok, a szálláson valamivel több, és a motorikus funkciókon kívül sok egyébre már alkalmatlannak bizonyulok. Kenyér ki a táskából, fenék le a kanapéra, pohár kézbe és szájba, szemet nyitni, de inkább zárni, kell vagy húsz perc, míg egyáltalán képes leszek a kerékpárostáska és a csomagtartó egész napos házastársi viszonyát felbontani, válási perét levezényelni. Józsi közben már főzi a virslit, szeleteli a kenyeret, bennem meg érik a gyanú, hogy ő valójában egy géntechnológiai kísérlet alanya, egy földönkívüli-hibrid mutáns, ezért nincs szüksége időkérésre az újrabootoláshoz.

Pedig kicsit elsiettük a projektet, vagy inkább a tábornok késte le, három nap múlva borul majd fehérbe a Dunántúl. Persze ahhoz képest, hogy karácsonykor még fintorogtam, mi abban a pláne sok-sok évnyi elhülyülés után, hogy mivel az időjárás nem akarja támogatni a tevékenységünket, a téli extrém sportokat, madárcsicsergő, zöldellő, tíz fokos márciusban Balatont kerüljünk, de szerencsére kellően zordra, mogorva hangulatúra hűlt a levegő így az év végére, és Levente kérdésére – jövőre, veletek, ugyanitt? – aztán nem kapkodtuk el a választ. Ülepednie kell, én mondjuk egy szibériai Balatont szívesen bevállalnék, mert ha csak a karakterisztikát nézem, a satnyulás szembeötlő jeleivel, dédnagyapáink ugye bár nem szívesen, de a Don-kanyarig jutottak, nekünk ez a Balatonextrém lehet a heppünk, és a gyerekeink meg talán arra vágnak majd fel, hogy kimentek hógolyózni... hát van létjogosultsága ezeknek a férfias játékoknak. Jó dolog ez a civilizáció, számtalan könnyítéssel, ugyanakkor el is puhít, tompít minket, évtizedek óta nem kell háborúban az életünket félteni, érte harcolni, legalábbis a világnak ebben a szegletében, nem kell hadakozni barlangi medvével a napi betevőért, és az utóbbi időben a szántóföldeken sem kell hajnaltól napestig görnyedni, ott van rá John Deere, miközben maga a konstrukció, az emberi test szélsőséges terhelésekre, a túlélésre lett megtervezve. Naná, hogy el kell menni a perifériára, kipróbálni, mire vagy jó, és ez akkor is igaz, amikor valaki palack nélkül támad a K2-re, egyedül a 464-re, vagy pedig a haverokkal megy télibalatoni bringás üdülésre.