yossarian

A hazai parlagon régóta ismerős érzés, amikor szar és szar között kell választani, aztán jön a kétfarkú, és poénra veszi az egészet. Nyilván recseg-ropog a döntésmechanizmus, a demokratikus politikai rendszer jelenkori formátumának bealkonyult, legyen az tengerentúli elektori, angol kétkamarás, vagy az egyre érdektelenebb itthoni. Ugyanazt a silány hatalmi minőséget termeli ki, mint a szelekció kritériumát figyelmen kívül hagyó öröklődés, a magunk mögött hagyott dinasztikus rémálmok, monarchikus szokások. Ezt a karikatúrát rajzolják meg jól a tiltakozáskultúra abszurd válaszát közvetítő viccpártok, a közönyből, a negligációból kirántani igyekvő, alulról érkező kezdeményezések.

Ugye a rezisztencia már kialakult bennünk, de kár is lenne hergelni magunkat miatta, mert ennek is megvan az ideológiából levezethető magyarázata. A képmutatás még nincs kimaxolva, mert akkor nem azzal jönnének, hogy kicsi az ország, bárhova nézek, rokonba verem, hát ezért is vérfertőzök orrba-szájba, hanem lazán odaböknék, hogy a keresztény-konzervatív kurzus deklaráltan a családot tekinti esszenciális értékteremtő közösségnek, ezért bármilyen fontos kérdésben bizalmi alapon a rokonok, jóismerősök véleménye a prioritás. Meg a zsíros falatok is azért hullanak az atyafiak ölébe, mert élelmiszerbiztonsági előkóstolást tartanak, és amúgy is vigyázni kell, aki nem szokott hozzá, könnyen elcsapná a gyomrát.

A felvilágosodás ránk szabadította a poklot, amikor világra ellette a politikai ideológiákat, de e nem elhanyagolható bűne mellett legalább volt egy jótéteménye, amikor állam és vallás szétválasztásáról papolt. Mivel a vallás érzelmi kérdés, ezért persze a politika számára megmaradt plakátnak, akármilyen hazug módon, de magára rántja a Jézus-pólót, mert ezzel maga mögé állíthatja a többi Jézus-pólóst, akik egy része egyébként talán tényleg szereti azt a szakállas fickót. A másik szakállas fickóval, akit még lerajzolni sem lehet, ugyanez a helyzet, és akkor ezek egymásnak esnek, két hülyegyerek, kinek az anyukája szebb. Az állam meg ahelyett, hogy a XVIII. század egyetlen értelmes vívmányát érvényesítve szétválasztaná a küzdő feleket, csak újabb és újabb tüzet gerjeszt.

A náci múltjukkal kíméletlen őszinteséggel szembenéző, azóta pedig konstans, már-már betegesen marcangoló selfkontrollt folytató németek esetében mégiscsak furcsa, hogy az önbecsapás, a szemlesütő elhallgatás hibájába essenek, igaz, a közelgő választások kikényszerítik a probléma árnyalt megközelítését, a folyamatos pályakorrekciókat. Jó, a Willkommenskultur túltolása simán következik a lelkiismeret ostorozásának több évtizede beléjük nevelt igényéből, meg nemcsak nekik nem sikerült, de a világban nagyon kevesen ismerték fel az utóbbi évek exodusának globális jelentőségét, a migráció legitim igényét, és hogy ennek kezelésére az adott geopolitikai, nemzetállami keretek alkalmatlanok. Jönnek, éhesek és nincs veszítenivalójuk, rengetegen vannak, élni szeretnének. Ezeknek furulyázhatsz, nem táncolni akarnak.

A mai napig élő, elhitt, de persze hazug illúzió, hogy a gyereknevelés külső tényezői szoros szülői kontroll alatt tarthatók, a szülői felelősség mindenható, a világ jelenségeinek magyarázata náluk minden esetben megtalálható. Ez persze száz vagy ötven évvel ezelőtt sem volt igaz, de a kultúra diverzifikációja, a kultúrahordozók permanens technológiai forradalma, ezeken felül pedig a tartalmak mennyiségi megsokszorozódása végleg partvonalon kívül helyezte ezt a mítoszt. A felnőtt maga sem tud minden kérdést megválaszolni, de ami még fontosabb, nem tud mindenhol jelen lenni, ezért nem lehet a transzgendert csak úgy az ablakba kitenni, azt körbe is kellene írni.

Szarok rátok!
Nehéz a felháborodás elemi indulatába képzelni magunkat, amikor a köznyelvi megegyezés az eufemisztikus kakifantom nevet aggatja rá. Tulajdonképpen egy Pixar mesefigura jelenik meg előttünk, egy ilyen csintalankodó, gézengúz lurkó, egy vásott kölyök, kábé olyan pimasz, kellemetlenkedő fazon, mint a Reszkessetek betörők Kevinje, de egyáltalán nem egy Áts Feri. Mindez azért, mert a szarnak még a kimondásától is menekülünk, kenegetjük, csak kesztyűvel merjük megfogni, van bennünk valami nem természetes idegenkedés, egy udvariassági póz, belénknevelt modorosság, jólfésült illedelmeskedés. Zsombón valaki megszabadult ezektől a társadalmi konvencióktól, gátlásoktól, és még valami mástól is, amit én nem merek nevén nevezni.