A médiatörvény prostituáltjai, az évente  - mindhiába - vérfrissítésen keresztüleső civilek újfent szarva közt a kispöcsit... fontoskodó ügybuzgólkodók, szakmailag analfabéták: ugye amikor a kisiskolás nebuló akarja megmutatni Kosztolányinak, hogyan kell fogni a tollat; nem mintha sok Kosztolányija lenne ennek a szakmának, dehát azért mégis ezt most meg hogy?

Miközben nyakunkon a digitalizáció forradalma, vagy már el is nyelt minket teljesen: hirtelen negyvenmilliárd rádiócsatorna ontja ránk a fost professzionálisan, az on-line rádiózás már nem kopogtat, hanem egyenesen betört az ajtón, mobiltelefonon tolakszik az életünkbe a danubius live vagy bármely amatőr internetes kezdeményezés, és már nincs messze a permanens torrentezés időszaka, amikor valóban egyszeri használatra töltünk le tartalmakat - hiszen egyszerűbb és gyorsabb lesz újra letölteni, mint tárolni: nem lesz otthoni lemezgyűjtemény, nem lesz mp3, csak download, download, na meg egy kar és láb nélküli, magatehetetlen torzó, artisjus fedőnéven.

De még előtte a szavak ereje izmozik egyet ezen az apróságon. Forma és tartalom magánháborújából egyszerűsége okán megint a forma került ki győztesen. Pedig a tartalom felől közelítve meg lehetne érkezni a formába is, a forma felől sandítva viszont sosem találjuk meg a tartalommal közös metszetet.

Na de mi is a baj a tartalommal? Nagyjából másfél évvel ezelőtt Such-kapitány kiadta a jelszót: nagyon zene! A jelszó primitívsége az ideológia gyengélkedését is jelzi, de az valahol nagyon nagy baj, hogy ilyen szembeötlő ügyefogyottság ellenére is kritika nélkül fogyasztottuk el ezt a maszlagot. Illetve volt kritika a régi ideológia munkásemberei részéről, de az inkább változásellenes pozícióharc volt, úgyhogy feletsd el! Nem volt igazán jó a régi, nem lett igazán jó az új, ez a lényeg.

Mellesleg, undergroundot a felszínre! Nagyon zene, ugye. Jobb - és rosszabb - horrorfilmekben, amikor a nap első sugarai felbukkannak a horizonton, az alvilág teremtményei menekülnek a föld alá. Ők tudják, amit kispálék a saját bőrükön kellett, hogy megtapasztaljanak: ha az underground apródokat fény éri, menthetetlenül rothadásnak indulnak. Szóval, akkor játszd el mégegyszer?

De ez legyen az underground gondja! Az meg legyen a magyar kereskedelmi rádiózás gondja, hogy nem ismerte fel az ebben a piacban rejlő fizetőképes potenciált. Nyomják továbbra is a nox-ot, fulladjanak bele saját unalmukba és igénytelenségükbe, sajnálni senki sem fogja őket.

Ebbe a tohonya médiafetrengésbe ugrott egy seggest a nagyon zene. Majd a nagyon zene felkarolja, megmutatja, folyamatosan életben tartja (és hát persze elrohasztja) az underground szcénát. Megmentő, egyenesen underground-isten a nagyon zene. Hiánypótló, hiányoldó. A média intelligens mosópora. Nesze neked!

Na, ez a maszlag.

Mert ahhoz egyébként mekkora rádiós teljesítmény szükségeltetik, hogy fellövünk egy szelekciós listába 5-600 mp3-at, arra ráeresztünk néhány ismétlési és véletlenszerűségi algoritmust, ebbe beleaprítunk negyedóránként egy nagyon zene spot-ot, aztán kiöklendezzük az éterbe?

Az már önmagában közszolgálatiság, hogy Amorf Ördögöket meg Balkan Fanatikot árulunk non-stop? Ha odaülteted a gyerekedet az esti mese elé, enni-inni adsz neki, óvodába/iskolába szállítod, akkor ettől te már jó szülő vagy?

Nagyon szülő!

Tehát beszélj hozzám, mert én csak a szóból értek. Legyél érdekes. Vágj értelmes pofát ehhez, vagy bolondozz, ha épp úgy hozza kedved. Légy kreatív, szórakoztass vagy gondolkoztass el. De ne vágj a sarokba, mert az összes mesét láttam már, és én a te mesédre vagyok kíváncsi.

Te, nagyon szülő!

A szavak ereje, az kell ide valóban. Nem munkacsoport, hanem munka. Ami időbe, energiába, pénzbe kerül. Nagyobb, nagyságrendileg nagyobb befektetésbe, mint egy danolászó Petőfi. Ha nem telik rá, akkor ne imázsmarketingbe öld a bánatod, hanem dobd a lyukas zoknit az asztalra (bkv-stratégia, immár húsz éve), hátha a szag nemcsak fintorgó undort, hanem pénzt is hoz a konyhára.

A 18-49 orientáció meg pláne nem közszolgálati, csupán tapló. Absolutely. A forradalmi hevülettől dagadozó mellű Petőfit ereszd oda a lázadók közé, rendben van, de az idősödő Kossuthot meg a lírai Bartókot ne lökd a plázabarmok elé mezítelenre vetkőztetve. Nincs még itt az ideje, talán soha nem is lesz.