Leszakadni, majd visszakapaszkodni az életben...nagyon nehéz. Egy hegyre felfelé pedig szinte lehetetlen.
    A Kalóznak egyszer mind a kettő sikerült.

    2000. július 13-án a legendás Kopasz hegy, az 1912 méteres Mont Ventoux várt a Tour mezőnyére. A 150 km-es szakasz végén hegyi befutót jelöltek ki a szervezők erre a különleges klímájú hegycsúcsra, ahol kopár, kietlen, holdbéli táj fogadja a kerékpárosokat, és ahol már a levegő sem él meg. Rettegett, hírhedt kapaszkodó ez, a Tour talán legnevezetesebb hegycsúcsa, szörnyű tragédiákkal beárnyékolva, kiemelkedő emberi teljesítményekkel megkoronázva. 1967-ben Tom Simpson halála, az élsport első nagy nyilvánosságot kapott doppingesete, amikor az emelkedőn felfelé araszoló kerékpáros szíve nem bírta az amfetamindózissal elkendőzött fájdalmat. Utolsó mondata mégis ez volt: "Tegyetek vissza a kerékpáromra!". 1970-ben minden idők legnagyobb kerékpárosa, a Kannibál, polgári nevén Eddy Merckx a szakasz megnyerése után a kimerültségtől összeesett, elájult, és mentővel kellett levinni a hegyről. 1987-ben pedig Jean-Francois Bernard felejthetetlen győzelmet aratott a hegyi időfutamon, maga mögé utasítva az akkori idők egyik legjobb hegyimenőjét, a spanyol Delgadot.
    Igen, a Kopasz hegy mindig megkövetelte a maga áldozatait, és mindig megajándékozta a bajnokait.
    Áldozatok és bajnokok. Egyben mind megegyeznek.
    Hősök voltak. Mind.

    2000 júliusában Marco Pantani újra ott állt a rajtnál. Áldozatként és bajnokként. Hősként.
    1998-ban a három nagy körversenyből kettőt megnyert. Májusban diadalmaskodott a Giro-n, és verhetetlen volt a júliusi Tour de France-on. Nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy egyazon évben megnyertek két nagy, háromhetes, több mint 3500 km-es Grand Tour-t. Három hónapon belül kétszer három hétre csúcsformába kerülni szinte lehetetlen. Pantani megkísértette a lehetetlent, legyőzte az elképzelhetetlent, törölte a határokat. A legjobb hegyimenő a legjobb kerékpárossá vált.
    1999-ben ismétlésre készült, arra, hogy Anquetil, Merckx, Hinault, Indurain után ő legyen a következő bringás, aki sorozatban nyeri a háromheteseket. Hegyre fel nem volt konkurenciája, időfutamtechnikáját pedig tökéletesítette, így a nagy körversenyek verhetetlen kombinációját testesítette meg.
    '99 májusában a Giro vége előtt két nappal vezette az összetettet. Ahogy mondani szokás, már csak úgy lehetett volna őt legyőzni, ha verseny után, egy sötét utcában fejbeveri valaki egy fémpumpával.
    A fejbeverés a CONI, az Olasz Olimpiai Bizottság ökölcsapása révén érkezett meg. Letaglózó ütés volt.
    Kizárták őt a versenyből, mert a hematokritszintje túllépte a megengedett határt. Ez doppinggyanúra adott okot, a sportdiplomácia pedig nem habozott. Önnön gyermekére támadt az olasz sportvezetés, saját olimpiai bizottsága harapott bele az olasz kerékpársport jelenkori legnagyobb alakjába.
    Kizárták őt az élről, két nappal (!!!) a verseny vége előtt. Soha, senkivel szemben ekkora gyalázatot nem követtek még el, egy megnyert versenyt vettek el tőle, a célvonal előtt gáncsolták el. Ekkorra már a szurkolók legnagyobb kedvencévé vált a fejkendős Kalóz, a fájdalom és csalódottság leírhatatlanul mély volt bennük. Olaszhon legnevesebb sportolói tiltakoztak a döntés ellen, focisták álltak ki Pantani mellett, Marco Melandri motorkerékpárversenyző pedig a hétvégi futamgyőzelmét ajánlotta névrokonának.
    Lángba borult a hormonkezelt igazság.

[Nincs élsport dopping nélkül. Tudomásul kell venni, hogy a professzionális versenysportban még az utolsó helyezettek is tiltott teljesítménynövelőket szednek, mert csupán ahhoz, hogy megmaradjanak a mezőnyben, szükséges ezekkel a tablettákkal/injekciókkal/kezelésekkel élniük. Ugyanazt a komoly edzésmunkát végzik el, mint nélkülük tennék, ugyanolyan kemény munka áll mögöttük, csak doppinggal nem lehet eredményt elérni. De nincs más lehetőségük, egy romlott világban tisztán megmaradni, egy egészségeset lélegezni sincs esélyük. A profi kerékpársport fertőzöttsége csak akkora, mint amennyire az úszósport, az atlétika, vagy éppen az úrisport tenisz beteg. Hogy miért pont a kerékpársport lett kipécézve, és lett fekete bárány? Valószínűleg, mert itt kapott először nagyobb nyilvánosságot a dopping Tom Simpson halála után, és ettől kezdve megbélyegzett és elátkozott mindenki, aki rajtszámmal a hátán nyeregbe ül.
Az átkokat pedig sűrűn szórják. Leginkább a sportdiplomácia játékterülete ez, vérszívóistenek küldenek kényszerszabadságra, vagy hagynak békét. Ennek a nyelve a pénz, vagy az ad hoc. Nincs zéró tolerancia, mert valójában mindenkit kényszerszabadságra vagy nyugdíjba, de legalábbis elvonókúrára kellene küldeni.
A kémcsőspekulátorok indokot keresnek, és akár a géntérképedre is fogadhatsz, hogy találni fognak. 198 versenyzővel számolva 198 indokot kellene találni, de mindig megállnak néhánynál, ad hoc vagy pénz hoc.
1999-ben megálltak 1-nél. Hivatalosan sohasem tudták bebizonyítani, hogy valóban doppingolt volna, a magas hematokritszámot eredményezheti pár hét magaslati edzőtábor is, ez önmagában tehát jogilag nem elegendő. Mégis ítéletet mondtak, miközben semmilyen doppingszert nem mutattak ki a vérmintáiban.
1999-ben megálltak 1-nél. A koncepció azóta is ugyanaz, akit akarnak, kiszórnak, akinek szerencséje van, azt nyugton hagyják.
1999-ben megálltak 1-nél. A Number 1-nál.De mind közül ez volt a legfájdalmasabb.]

    Nem lehet nem kétszeres Giro győztesként tekinteni Pantanira. 1999-ben ugyanolyan csúcsformában volt, mint ami egy évvel előtte két körgyőzelmet hozott neki. Ugyanaz a bajnok taposta a patentpedált, aki '98 júliusának végén a Champ Elysées történelmi kockaöveit bevette sárga trikóban. Ugyanaz a kopasz Kalóz, arcán a megszokott szerény mosolyával, aki egyébként a világ valaha élt egyik legjobb hegyimenője.
    Miután nem megnyerte a Giro-t, nem volt képes elindulni a Tour-on. Lelkileg annyira megviselték az ellene zajló támadások, hogy nem állt rajthoz megvédeni előző évi bajnoki címét. Nem válhatott sorozatgyőztessé, miközben tehetsége vitathatatlanul helyet követelt volna a legnagyobb bajnokok karavánjában.
    És ez átírta az egész újkori kerékpárostörténelmet. Ebben az évben elindult egy sorozat, egy amerikai álomtörténet, mely önmagában is maga a csoda. A rákbetegségéből felgyógyult Lance Armstrong visszatért a versenypályákra, és nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy megnyerje a világ legnagyobb és legkeményebb sporteseményét, a Tour de France-t.
    1999 után még hatszor sikerült ez neki, így egyedüliként 7-szeres Tour-győztesnek mondhatja magát. A halálból visszatérve hétszer diadalmaskodott az életen is, létrehozva a világ nyolcadik, igazi emberi csodáját.
    1999-ben nem volt valódi vetélytársa. A németek legjobb kerékpárosát, a 97-es győztes Jan Ullrich-ot kábítószerproblémái miatt nem engedték elindulni, Zülle és Olano már pályafutásuk leszállóágában tartottak, rajtuk kívül más meghatározó, az összetett első helyére is esélyes versenyző pedig nem volt a mezőnyben.
    Egyetlen ember lett volna képes megállítani a texasit. Egyetlen ember tudta volna tartani az iramot vele. Egyetlen ember bírt volna megküzdeni vele. Az előző évi győztes. Marco Pantani.
    7 lett volna az a 7? Valamennyi biztos lett volna, hiszen kétségbevonhatatlan Armstrong nagysága. De hogy a 99-es az övé lett volna-e biztosan? Azzal a Pantanival szemben, aki a 98-as topformáját talpalja a lábaiba, hangolja a szívébe, összpontosítja a fejébe? És mi lett volna azután, a következő Tour-okon, ha a bajnok Pantanit látjuk, és nem a lelkileg szétzilált, kettétört karrierjét folyton folyvást újjáépíteni kényszerülő, állandóan támadások kereszttüzébe kerülő üldözöttet? Armstrong vagy Pantani sárgatrikóinak száma lett volna több?
    Egy biztos. A szurkolókat megfosztották a xx. század egyik leggigászibb, minden addigit felülmúló párharcától. A '99-es lehetett volna az akkor már majdnem 100 éves Tour de France legizgalmasabbjainak egyike. Soha meg nem bocsátható sportpolitikai merénylet, egy álom és egy ember érzéketlen, precíz és totális megsemmisítése.

    2000 júliusában Marco Pantani újra ott állt a rajtnál. Áldozatként és bajnokként. Hősként.
    A Hautacam-ra felfelé ő támadott először. A többiek átvették a tempóját, és kialakult egy pár fős élcsoport, ahonnan Armstrong egy idő után meglépett. Nem tudta senki sem követni. Pantani sem, az esős-ködös időjárást sosem kedvelte különösebben, bár egyszer a Galibier-re volt egy nagy futása ilyen pokoli körülmények között.
    Pár nap múlva következett el a Mont Ventoux. Ragyogó napsütésben kezdték meg a kapaszkodást, de a Kopasz hegy speciális klimatikus viszonyai tartózkodóvá tették a versenyzőket. A hegymenet nagyjából kétharmada fák között zajlik, de a felső traktusra felkapaszkodva már kopár kőtömbök és mályvaszínű sziklák között vezet fel az út egészen a csillagvizsgálóig.
    Pár kilométer után belószolt az élboly, és elkezdett ritkulni a mezőny. Bedobják a gereblyét, és akinek nem forog elég fürgén a lába, igen gyorsan a gruppetto-ban, a kismezőnyben találja magát. Ők ilyenkor már csak a túlélésre játszanak, az összetettben meccselő versenyzők csoportja a segítőikkel együtt egy max. 20-30 fős csoportra redukálódik.
    Egyre többen adták meg magukat a hegynek. Pantani arcára is kiült a szenvedés, és ekkor először lehetett látni, hogy ez már nem az a fürge hegyikalóz, aki 98-ban elkápráztatta a világot, nem a bajnok vágtat fel a hegyen, hanem egy megtört ember kaptat mindenféle különösebb hit nélkül. Egy idő után le is szakadt az élbolyról, és egyedül kezdett birkózni az aszfalttal, a meredekkel, önmagával. A kamerák is kevesebbet mutatták, a vezető csoportra fókuszáltak, miközben én egyre elkeseredettebben bámultam a számomra egyre üresebb képernyőt. A bajnok Pantanit szerettem volna látni, a kalózkendős, sárgára festett körszakállú, kopasz bringást, aki a hegyre nem felmászik kínlódva, hanem felrepül, szinte szárnyakat kapva, a kerékpárjának kerekei a porban fürdő, nem az ő kasztjának kitalált talajt nem is érintik. Ehelyett később már megelégedtem volna a formán kívüli, fájdalmakkal küzdő, kínlódva önmagát legyőző Kalózzal is, de csak néha-néha jött egy pár másodperces képbevágás, időnként egy-egy számsor a hátrányának nagyságáról.
    Aztán nem hittem a szememnek. Feltűnt egy rózsaszín mezes, kopasz alak az élmezőny mögött. És közeledett hozzájuk. Körülötte megszünt a gravitáció, csődöt mondott a fizika tudománya. Sebesebben kapaszkodott fel a Ventoux-ra, mint a gyorslift az Empire State Building legfelső emeletére. Ilyen nincs, nem hiszem el. Soha, senkit nem láttam még - de szerintem nagyon más sem - a hegy alján elszállni, aztán még ugyanannak a hegynek a csúcsa felé közeledve visszakapaszkodni a vezető bolyhoz. Ilyen regenerálódóképesség, ilyen akarat és elszántság, ilyen mentális és fizikai erő, ilyen erőfeszítés csakis a legnagyobb bajnokok sajátja. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány ilyen tálentum született az elmúlt száz évben a kerékpársportban. Iszonyú erőket mozgósított, hihetetlen szívóssággal húzta fel magát a legjobbakhoz az a Kalóz, aki ezekben a hónapokban korántsem volt régi önmaga, mégis a Mont Ventoux-ra kapaszkodva egyszercsak valahonnan elkezdett emlékezni a vádlija, emlékezni az agya, emlékezni a szíve a nyeregben eltöltött sok ezer korábbi kilométerre, meglátta az aszfaltra a jellegzetesen elnyújtott P betűkkel felvésett Pantani feliratokat, meghallotta a szurkolók biztatását, megérezte a képernyők előtt drukkolók szeretetét, és visszatért a karavánba.
    Egy olyan Pantani, aki messze nem volt csúcsformában, akinek összetörték a lelkét, tönkretették a karrierjét.
    Leszakadni, majd visszakapaszkodni az életben...nagyon nehéz. Egy hegyre felfelé pedig szinte lehetetlen. A Kalóznak egyszer mind a kettő sikerült.

    A Kalóz úgy tudott hegyre menni, ahogy senki más. 15-20 másodpercenként képes volt ritmust váltani, és ezek az állandó gyorsítások-lassítások mentálisan és fizikálisan is elfárasztották az ellenfeleit. Pár perc alatt felőrölte az ellenállásukat, és onnantól kezdve csak az volt a kérdés, hogy hány percet fog rájuk verni. Védjegyévé váltak jellegzetes megindulásai is, amikor a kanyar belső, legmeredekebb ívére tette a gépét, kiállt a nyeregből, és akkora lökettel indította meg a támadását, hogy másodperceken belül 5-10 méteres előnyt tudott kiharcolni a vetélytársaival szemben. Olyan feszültség volt érezhető ilyen pillanatokban még a képernyő előtt is, mint annak idején a Forma-1 fénykorában, amikor Mansell behúzta a kocsiját szélárnyékba, és az utolsó pillanatban, az ütközést egyetlen hajszállal elkerülve, irgalmatlan lendülettel kezdett előzésbe.
    Egyszer láttam egy 10 perces youtube-videót, vágatlan felvételt, ahol a harmadik percben elindult, otthagyta a versenyzőtársait, és a kilencedik percben ért fel a hegycsúcsra, a többi versenyző pedig a videó végén, tíz percnél. Vagyis 5 perc alatt teljes egy percet vert az ellenfeleire, ami egész egyszerűen nem evilági dimenzió, hanem valahol a vizen járás és a vízből borrá transzformálás csodáinak szintjével egyenértékű.

    Pantani nem sokat pihent szélárnyékban, ahogy felért a Ventoux-n Armstrongékra. Szinte azonnal megindította saját támadását, amire először Heras reagált, és húzta fel a mezőnyt az olasz hegyimenőre. Aki folyamatosan mozgatta a többieket, állandó ritmusváltásaival egy pulzáló és ideges amőbaalakzatot rajzolva a szürke aszfaltra. Egyik megugrásánál megint leszakította a társakat, és ekkor váltott ki rá Armstrong, egyértelművé téve, hogy ez mostantól kettejük meccse. Mikor Armstrong utolérte, odakiáltott neki, "Vince - Győzhetsz!", amit Pantani félreértett, "Vitesse - Siess!", és dühében kétszer akkora erővel pedálozott tovább.
    Hát itt volt a gigászok csatája. Kicsit megkésve ugyan, de így is sikerült bekerülnie a Tour-történelembe, annak is a legfényesebb napjai közé.

    Azóta is az egyik legvitatottabb, legellentmondásosabb célbaérést produkálták. Armstrong szemmel láthatóan hagyta nyerni Pantanit, akinek a mérge ezzel csak újabb tüzet kapott. Armstrong egyébként is egy tradíciót tört meg: a Mont Ventoux olyannyira szent hegyként tisztelt a Tour de France történetében, annyira kiemelt jelentőségű hegycsúcs, hogy kifejezett szentségtörésnek számít itt átengedni a győzelmet. Mintha a pápa istenkáromlásba kezdene. Évtizedenként általában egyszer szerveznek ide hegyi befutót, és ezt megnyerni a legnagyobb trófeának számít a Tour szakaszok között. Nagyon szűk elit társaságban érezheti magát az itteni győztes, és a nevét aranybetűkkel vésik be a kerékpároskrónikákba. Egy Ventoux-t eldobni adott esetben nagyon nagy sértést és nagyfokú tiszteletlenséget jelent a Tour-ral szemben, amire mentség gyakorlatilag nincs is. Kivéve talán ezt az Armstrong-Pantani befutót. Armstrong pontosan tudta, milyen meghurcoltatáson ment keresztül Pantani a doppingvádak miatt, milyen pokoli év van mögötte, és azt is tudta, hiszen rádión keresztül folyamatosan tájékoztatták, milyen kivételes és pokoli küzdelmen van túl a Kalóz csak ezen az egy szakaszon, ezen az egy hegyen belül. Úgy érezte, csakis Pantani érdemli meg ezen a napon a szakaszgyőzelmet, akár a sportteljesítményt, akár az emberi tartást, akár a méltányosság elvét vesszük alapul.
    Igaza volt.
    Pár nap múlva azért még megmutatta Marco, hogy saját erőből is képes szakaszt nyerni. Courchevel-be a dactól is hajtva elsőként érkezett fel, és ez lett élete utolsó Tour-győzelme. Még utoljára láthattuk felvillanni a zsenit benne, bár akkor nem gondoltuk, hogy örökre ezek lesznek az utolsó képkockák arról a bajnokról, aki bármelyik útjába kerülő hegyet könnyedén uralma alá hajtotta. Még elindult a következő években olykor a Giró-n, sőt, vízhordóként(!) segítette győzelemhez csapattársát, Stefano Garzellit, aki Pantani nélkül valószínűleg sohasem tudott volna háromhetest nyerni. De ezek már depressziós, sötét évek voltak, állandóan meg-megújuló doppingvádakkal, amiket persze soha sem tudtak bizonyítani. Végtelenül érthetetlen és fájdalmas, hogy egy ennyire szerethető, szimpatikus nemzeti hősnek miért kellett annyi bántást és nemtelen támadást elviselnie, ami végülis ahhoz a tragikus 2004. február 14-i naphoz vezetett.
    Megölték őt. Szisztematikus precizitással mérgezték a lelkét, darabokra tépték a szívét. Zárkózott, az érzéseit magába fojtó személyisége nem tudott megbirkózni a rá nehezedő nyomással. Sérülékeny és védtelen volt, érzelmileg törékeny. De ha egyszer felült a kerékpárjára, ő volt a legerősebb ember a világon.
    Bárcsak lett volna egy kerékpár és egy Mont Ventoux abban a szállodaszobában, február 14-én.