yossarian

            Úgy indult, hogy ezúttal nem romlott el az idő. Pedig szokott. De most hőségriadót fújtak, én meg ránéztem a térképre. Jól van, gyerünk akkor hegyekbe, elvégre ott nincs 40, csak 36, na az meg már ugye kész Szibéria.

            Több lehetőség állt rendelkezésemre:

Mecsek, 400-ból meg lehet úszni, bár sokat kell girbegurbázni, nehezen megy neki az út a hegynek, és dunántúlisága miatt a hidakat is válogatni kell hozzá;

Bakony, szintén nem jártam még ott biciklivel, csak alulról harapdáltam egy-két Balaton-kör alkalmával, de megint csak nehéz hidat verni a Dunán keresztül hozzá;

Mátra és Felvidék, kicsi Szlovákia, Cserháton át be Pestre, onnan haza, 400 körül jöhet ki ez is…

            De immár két éves gondolatom Kecskemétről a Mátra-Bükk egy lélegzetvétellel, úgyhogy tulajdonképpen nem is volt kérdés, hogy merre veszem az irányt. Előre nem is számoltam ki, hány kilométer lesz a vége, újabban nem is szoktam. Megyek, amíg megyek, érek, amikor érek.

            Délután 5-kor rajtoltam el, és Nagykőrösig Zsiga barátommal siklottam, mert egy kerékpárosklubos kirándulást egyeztettünk le az ottani túratársaság vezetőjével. Este 8-ig eltartott a jó hangulatú ismerkedés, közben összefutottunk Csete Sanyival is, aki épp a Transz Hungária Maraton fáradtságát vezette le a környező földutakon. Így volt társaságom egy ideig Cegléd felé is, amit köszönettel és örömmel el is fogadtam tőle, lévén pont ez a szakasz, Ceglédig, illetve Tápiószeléig a legunalmasabb része az útvonalnak. Pláne sötétben. Sőt, ha hamarabb szólok, akkor tovább is elkísért volna…csak hát ezt a tekerést egy hirtelen döntés szülte, és az is igaz, hogy érthetetlen módon nekem szükségem van arra időnként, hogy egyedül készítsem ki magam teljesen.

            Farmos előtt álltam meg először, hogy rátankoljak egy szép nagy adag káposztás tésztát a még délután elfogyasztott rántottára. Ekkor még nem nagyon sikerült ráhangolódnom a túrára, inkább kényszernek éreztem a pedálozást. Nehezen is indultam tovább, elég sokat elidőztem itt, és tisztában voltam vele, hogy alapvető fordulat a kedvemet illetően csak a Mátra környékén állhat be, addig merő iparosmunka vár rám a már sokszor megjárt útvonalon.

            Farmos és Jászberény között Magyarország macskapopulációjának nagyjából 70%-a tanyázott éppen, ezernyi szempár villogott rám az éjszaka sötétjében. Jászberényben sikerült egy olyan kutat kifognom, ahol nem létező tánctudásomat kellett használnom, keményen meg kellett dolgoznom minden egyes vízcseppért, mert valami nagyon idióta mozgásérzékelővel látták el a tervezői. Mondjuk, amikor megindult, jött belőle víz tisztességesen, felhőszakadást idéző özönvíz zúdult ki a szájából. Szükségem is volt rá, mert éjszaka ellenére (igaz, 25-26 fokra hűlt csak le a levegő) óránként 1 liter volt belőle a fogyasztásom. Kívánós voltam, na:)

            Jászárokszálláson alma+barack, meg egy kis pánik, mert az ezúttal magammal hozott hátitáska cipzárja menetközben ablakot nyitott a világra, nagyjából 40 kilométert jöttem tárva-nyitva, lehúzott sliccét csak a láthatósági mellény takarta. Nem a megnövekedett légellenállásom miatt aggódtam természetesen, de ahogy gyorsan végigsöpörtem a gyomra tartalmán, semmi fontos nem hiányzott belőle.

            Gyöngyösi buszállomáson kis táplálkozás, gyors hőmérsékletellenőrzés (26 fok bent a városban, városon kívül 22-re ment le), aztán jöhet a hegy. Éjszaka Kékestetőre feltekerni: ennek is van atmoszférája rendesen. Nem izgatott, mennyi idő alatt érek fel, nem ez volt most a fontos. Meg-megálltam időnként, egyrészt az izzadtságot kellett letörölni folyamatosan az arcomról, másrészt ahol lehetett, mert volt kilátás, rácsodálkoztam immár fentről Gyöngyös éjszakai fényeire. Teljesen kihalt volt az út, autó csak nagy ritkán bukkant fel, és jól is esett a magány: úgy mehettem fel ezúttal, hogy nem kellett őrült motorosokra, centizgető autósokra figyelnem. A hegymenet a kedvemet is meghozta, elkezdtem élvezni a kerékpározást.             Mátraházán gyors kulacstöltés, aztán neki a Kékesnek, hátha a sötétben nem érzi az ember a 12-13%-os meredeket. Ha nem látom, nem fáj:D. Na hát egyébként nem fájt, mert ha az utat nem is láttam, de a most már tényleg messze alattam lévő Gyöngyös fényeiért érdemes volt időnként megállni. Háromnegyed 5-re, még épp sötétben értem fel Kékestetőre, a sípályához vezető kavicsos úton csikorgó cipőmnek nyilván nem örült az a két kerékpáros, akik hálózsákba csavarva éjszakai pihenőhelyüknek Magyarország legmagasabb pontját választották. De nagyon nem is volt szükség hálózsákra, ugyanis a kilométeróra 19 fokot mutatott, hosszúujjú mezt én is csak azért húztam fel, mert szépen leizzadtam a felfelében.

            És hogy milyen az élet...Ahogy odalépek a sípályához, hogy megcsodáljam a másik oldalon lévő települések hunyorgó fényeit a körülöttem épp felszakadni készülő sötétség ölelésében, megszólal a fülemben a Főnök: Dancing in the dark, az mp3player kiválóan tud időzíteni. Egyáltalán nem vagyok az a „táncból faragott királyfi” típus, de azért vertem a tamtamot.

 Kékestető-Mátraháza:           

Lefelével megvártam a világosságot, mert az út sem biliárdasztal simaságú, meg videót is akartam róla készíteni. Fázni érdekes módon csak lent, Parád közelében kezdtem, csupán 17 fokot mutatott az óra, pedig közben már a Nap is felkelt. Parádon nápolyiszeletekkel dőzsöltem, majd Recsk, utána Sirok következett. Innen tulajdonképpen a Mátra és a Bükk lábai között osonhat az ember északi irányban, és választhatja a neki jobban tetszőt.

Mátraháza-Parád 1:

Mátraháza-Parád 2:

            Bükkszék, Bátor, Egerbocs vonalon haladtam tovább. Egerbocson jégkrém, keksz, péksütemény, mert az egyre forrósodó levegő gyorsan a nyakára hág az energiatartalékoknak. Igyekeztem többszöri megállással, folyamatosan pótolni a belső készleteimet, inkább legyen kevésbé haladósabb a móka, mintsem bekapáljak idő előtt. De persze hiába tettem meg minden óvintézkedést, bizonyos folyamatokat nem tudok teljes kontroll alatt tartani. Egyre szaporodó alhasi görcsök jelezték, nagydolgom lesz hamarosan. Egerbocsból kifelé egy 16-17%-os fal vezet, és a görcsök miatt éreztem magam olyan rosszul, hogy itt csak feltoltam a gépet. Szarvaskő előtt pedig kényszeredetten döntést hoztam: bár Mályinka, Ómassa felé szerettem volna Lillafüredre rátámadni, inkább lerongyoltam Egerbe, hogy kisebb-nagyobb gondjaimat, input-output műveleteimet elvégezzem a szerencsére pont a város északi határában terpeszkedő tescoban.

            Mindig is élveztem a helyzetet, amikor civilizált körülmények közé keveredek ősember-csatakosan. Néznek, hogy szerencsétlen barom, na ezt vajon melyik sárgaházból szalasztották. És nem is járnak nagyon messze az igazságtól. Járok a sorok között céltudatosan, kalóriafüggőségtől kitágult pupillával. Arcomon az út pora, kicsapódott sóval vegyült izzadtság, odatapadt apró bogarak. Nem nagyon tudok eltűnni a tömegben ilyenkor, az biztos.

            Csak fél egy körül indultam tovább Felsőtárkány irányában. Tavaly már volt szerencsém ezen az úton Lillafüredre tekerni, úgyhogy ismertem az emelkedőt. Erről az oldalról nincsenek benne nagyon meredek részek, ez inkább egy hosszú, egyenletesen 4-5%-os kaptató. Nem is vágytam Zoncolan-ra az ekkor már bőven 30 fok fölötti melegben, inkább nyugodtan felszedtem, mintegy fél másodpercenkénti sűrűséggel csapkodva ki szememből az izzadtságot.

            Lillafüreden voltam délután 3 körül, és most valahogy nem volt az a szép zöldeskék, trópusi tengerhez hasonlatos színe a tónak, vagy csak az én szemem állt át fakóbb üzemmódra.

downhill Lillafüredre 1:

downhill Lillafüredre 2:


downhill Lillafüredre 3:

             Akartam, de kénytelen is voltam hosszabb pihenőt beiktatni ide, mert bár nem mondtak esőt erre a napra, ám a tornyosuló fellegek jelezték, a hegyekben bármikor előfordulhat hirtelen zápor, zivatar. 2-3 perces zápor kerekedett belőle csupán, és még kifejezetten jót is tett, mert felfrissítette a már szinte elviselhetetlenül fülledt levegőt.

            Így egész könnyen vettem visszafelé a hegyet. Köszönhető ez persze az elfogyasztott rántott sajt+ sült krumpli kombónak is. 16 km-en emelkedik az út visszafelé, de ebből 5-6 km gerincen halad, szinte teljesen sík, teraszos, marad tehát 10 a szintre. Van két rész benne (az egyik Lillafüredről kifelé azonnal), ahol 8-9%-os 2-3 kilométeren keresztül, tehát elvileg ez a hegy nehezebbik oldala. Mégis jobban éreztem, kaptam el a fonalat, mint odafele, ennyit jelent pár fok mínusz a 34-ből. Na meg a sajt…

            Felsőtárkány boltja előtt este fél 7-kor vertem tanyát egy röpke 10 percre, mogyorókrémmel üzemi hőfokon tartani az izmaimat, 2 liter kólával nyitva tartani a szemeimet. Ez még nagy kérdés volt számomra, hogy mennyire ver le a lábamról az álmosság, mert mielőtt elindultam, alig két órát tudtam aludni, előtte éjszaka meg 5 óra volt az adag. Tudtam, ez így elég silány, lehetnek gondjaim belőle, ezért 1 liter kóla azonnal leszaladt, a megmaradt másik 1 lityót meg folyamatosan kortyolgattam a kulacsomból.

            Eger este 7-kor, és nem húztam az időt, azonnal átvágtam Dobó városán. Elég szarul van kitáblázva, ez jó magyar szokás sajnos, így nem Andornaktálya felé jöttem ki, hanem mellette a 25-ösön. Forgalmas is volt, hosszú is, nem örültem a dolgok ilyetén alakulásának, de aztán rájöttem, kifejezetten jól jártam, mert Füzesabonyból nehézkesebb lett volna elvergődni Hevesig, mint így, a szintén nagyforgalmú 3-ason Kápolna felé haladva.

Gondoltam ekkor. Mert aztán kiderült, hogy mégsem.

            Kápolnára már a sötétség miatt aktuális divathullámnak megfelelően mellényben, kivilágítva érkeztem. Van ott egy kereszteződés, ahol már korábban is jártunk, és akkor ott találkoztunk egy helybélivel, aki felvilágosított minket arról, hogy Hevesre kétféleképpen lehet eljutni: jó úton és szar úton. Megmutatta, melyik a jó, és akkor nem is fáztunk rá. Most nem volt ott ez a helybéli, de úgy éreztem, nem is baj, mert a memóriám hibaszázaléka nem túl magas. Így végtelen magabiztossággal választottam ki magamnak a szar utat.

            Vagy 12 kilométeren keresztül csak kátyúk, gödrök, kráterek. Hozhattam vagy 10-12-es átlagot azon a szakaszon, a sebességmámor már-már önkívületi állapotot idézett elő. És amikor a végére értem, akkor még nem voltam Hevesen, mert pár kilométert egy másik, szerencsére jó minőségű úton is le kellett darálni hozzá. De előtte még kajázni akartam mindenképp pár falatot, amit a kiszemelt, ekkor természetesen már bezárt kisbolt előtti placcon tanyázó termetes németjuhász hiúsított meg. Barátságos volt ugyan, de azért nem kísértettem a sorsot.

            Volt erre lehetőségem Hevesen. Ha valaki nem tudná, elég nagy százalékban lakják cigányok ezt a települést, és én most már azzal is tisztában vagyok, hogy esténként kitelepülnek piknikezni, a nap eseményeit, az oktatáspolitika fontos kérdéseit megbeszélni a 32-es főútra. Mint egy kirakodóvásár, elfoglalják az egész utat, ott kell kerülgetni őket mindenkinek, autósnak, kamionosnak egyaránt. Nagy csoportokban, 10-15 fős kis gittekben, vagy 100-200 méteren keresztül, de gyakorlatilag egész a város határáig tart ez a buli, csak a népsűrűség csökken persze egy idő után. Na és teljesen véletlenül ugye, épp amikor el akarok menni mellettük, akkor lépnek elém, zárják el az utat, és amikor végre mégiscsak átbújok közöttük, hallom meg a gúnyos nevetésüket, valamelyik éles „meghalsz” csatakiáltást küld utánam, erre újabb nevetések…később már csak a házak elől bámulnak rám, a kutyáik kergetnek, közben valami autó dudál a hátam mögött (vagy ő is pánikol, vagy csak simán hülye, ha nem látja, hogy én éppen igen). A rendőrség figyelőállásban van azért, mert végül egy autójuk megérkezik mögém, és kikísérnek a település határáig. Nem mondom, hogy nem szartam magam össze egy kicsit.

            Az ijedtségre, meg a már régóta elfogyóban lévő energiatartalékok feltöltése okán is pihenőre kerítettem sort. Volt mit megemésztenem, mindenféle értelemben. Lehetett olyan háromnegyed 11, mire továbbindultam. A 32-es főút Jászapátiig két éve is gyalázat volt, és miért is változott volna ez meg azóta. Jászapáti-Jászkisér-Jászladány, és már nagyon szorítja a bukó a fejemet, fejlámpát arra építettem rá. Kellett nekem szétszedni a szétszedés után összerakhatatlan elsőlámpámat. Újabb pihenő, ezúttal a fejem, fejburkolatom miatt.

            No, és akkor itt kezdett leolvadni az agyam. Megjött az álmosság: ahogy leálltam, 2 percen belül teljesen leszedált. Kibukott, hogy több mint két napja nem aludtam normálisan. Alig bírtam felkelni, összeszedni magam 10 perc után. Jászladányban a kútnál akartam kicsit mosakodni, hátha segít, de egy kisebb társaság pont a környékén kvaterkázott, és ismerve ennek a településnek is az etnikai összetételét, túl közel érezve még magam a Hevesen szerzett élményeimhez, inkább letettem róla.

            De valamennyire rendbe is jöttem. Újszászig gond nélkül végignyomtam, és Újszász után is tiszta volt a fejem, amire itt szükség is van. Már a múltkori Tisza-tavas akciónk után beletaláltunk az ország legszarabb állapotban lévő útjába, már akkor sem esett jól 300 km után egyikünknek sem, de így most legalább tudtam, hogy mi vár rám, fel voltam rá készülve. Ébren tartott, mint ahogy Abony után a Törtelig vezető szakasz is, ami szintén messze nem egy autópálya-minőség.

            Törtelen arcfrissítés a kútnál, mert ebből a szempontból a legkritikusabb rész következett el. Nem is úsztam meg. 12-13 kilométer, végig erdőben, fák között, ahol a fülledt levegő, a pára megül, és teljes mélysötétben, sokszor még nyáron is ködben kell bolyongani. Tökéletes helyszín a különféle hallucinációkhoz, bealvásokhoz, látomásokhoz. Az agy természetes védelmi mechanizmusa ilyenkor, hogy különféle képeket vetít elénk, a bokrokat házaknak látjuk, az út szélére embereket vizionálunk, és nagyon kell koncentrálni, hogy a valóságra figyeljünk, ne akarjunk ezekbe a pszeudoházakba betévedni, mert könnyen árkot fogunk a végén.

            Nekem komplett tájképeket vetített a kimerült elmém, de nagyon fegyelmezetten csak tizedmásodpercekre engedtem közel magamhoz őket, mindig visszatértem a valóságba időben. Mégis sikerült az árokban kikötnöm végül, már egész közel Nagykőröshöz. Jött egy autó mögöttem, és úgy voltam vele, hogy az a biztos, ha megállok, elengedem, ilyen állapotban nem szerencsés a forgalommal való együttműködést keresni. Le is húzódtam, bal lábamat kiszedtem a pedálból, majd megálltam….és eldőltem jobbra. Olyan álmos voltam, olyan kába, hogy a súlypontomat nem tudtam irányítani, és befordultam az árokba. Mögöttem az autós látta valószínűleg a produkciót, de csak legyinthetett, jót nevethetett, hogy egy részeg barom, milyen szépségdíjas perecet nyomott, egyenesen az árokba. Na persze, én is nevettem végig közben, mert hát az egész a világ vicce volt, egy hatalmas abszurd, amit a mérföldes álmosságon keresztül is jól érzékeltem. Ráadásul, a jobb lábam nem is csatolódott ki, nem estem akkorát, így, akár egy meztelen csiga, vergődhettem még az árok alján egy darabig, amíg a másik lábamat is kiszedtem a pedálból.

            Kicsit felébredtem persze, de egy 5-10 percet pihentettem a szememet az árok alján, ha már így alakult. Korábban nem akartam aludni, mert azt gondoltam, ha lehunyom a szemem, csak reggel térek legközelebb észhez. Innen már csak durván egy 20-as volt hátra, egy szintén bealvós jellegű kerékpárúttal, de komplikációmentesen lezavartam, kicsit regenerálódott a fejem a perecelés után. Éjjel negyed 4, fél 4-re értem haza a másfél napos műszakból.

            464 km. Ízlelgetem, forgatom, kóstolgatom magamban ezt a számot. Pedig nem is árul el mindent. 464, de a lábam nem fáradt el a végére, és ha az álmosságot leszámítom, mert okosabb, átgondoltabb rápihenéssel, nem alig pár órás alvással ez kiküszöbölhető, akkor még bőven tudtam volna továbbmenni. 464, a hátsóm csak olyan 370-380 környékén kezdett el fájni, addig nem darálta szét a nyereg. De ha szét is darálja: a fájdalom csak fájdalom. 464, de nem kevés hegymenettel benne. Kékes, Bükkalja, Lillafüred a hegyen át, majd hegyen át vissza. Nagyjából 3000m szint, mondjuk 3 és fél hegyből jött ki ennyi. És végre úgy működött a lábam, idén talán először, ahogy kell. Nem hol remekül, hol katasztrofálisan, mint uszkve két hónapja, vagy nem állt meg hegynek fel teljesen, mint legutóbb a Dobogókő-Esztergom-Visegrád (inkább Viseltgrád)-Szentendre alkalmával, hanem engedelmeskedett a kívánságaimnak, az elfogyasztott kalóriáknak, a megtett edzőkilométereknek.

 Nézem a térképet, merre, melyik hegyen nem jártam még kétkeréken: Mecsek, Bakony, Alpokalja, és Tokajtól eltekintve a Zempléni-hegység. Ez az utolsó kettő eddig messzinek találtatott. De ez a Zemplén, ez hát talán nem is annyira…síkon oda-vissza 400-440, és akkor még ott egy-két kaptatót be lehet tervezni, mert ennyi sík eleve nem fogyasztja el úgy az embert, mint egy olyan 464, amit jól megspékeltem emelkedőkkel.

És ha országúti gépben gondolkodnék, nem montiban, akkor a hatótávolságot még lehetne növelni 80-100 km-rel. Igaz, azzal nem lehetne Kápolnán a kereszteződést benézni, mert könnyen defekt, felnitörés lenne a vége. Akárhogy is, nehéz megmondani továbbra is, és egyre kitalálhatatlanabb számomra, hogy hol húzódnak az emberi teljesítőképesség határai, de az bátran kijelenthető, hogy nagy valószínűséggel akár a trianoni határokon kívülre is elhelyezhető.