yossarian

Akár egy öreg csotrogány a téli zimankóban, mi is csak szívatóval voltunk képesek életre kelni, éppen a házigazdáink által nagyon kedvesen ránk tukmált forró tea kellett vérkeringésünk újraindításához, a megfelelő cirkulációs folyamatok eléréséhez. A legjobb hajdúsági, vagy a legjobb nyírségi almatermést kívánjuk nekik, attól függően, hogy melyik tájegységhez tartozónak érzik magukat, mert ma már egyáltalán nem természetes az a kedvesség, amivel négy fáradt vándort befogadtak éjszakára.
A kerékpárútra kikapaszkodva először azt vesszük észre, hogy hideg van: hajnali öt körül csak egy legény van egypólóban a vidéken, ámbár Krisztiánt majd három nap múlva a Borsai-hágó sem dideregteti meg. Mátészalkai bevásárlás lebeg a szemeink előtt, és a tegnapi után nem felelnék meg a kiegyensúlyozottság közszolgálati követelményének, ha nem említeném meg e helyütt a Tesco nevét, gyakorlott kerékpártúrázók pontosan tudják mennyit ér a non-stop kifejezés, és mennyit jelent a kiépített wc-infrastruktúrájuk. Input-output, két szoba összkomfort. Addig még tapossuk böcsülettel, a nyírségi tájkultúra erdőben kanyargó országútjai már egy teljes nagyságrenddel emelik a kulisszák élvezeti értékét a tegnapi puszta-szántóföld-kukoricás turmixhoz képest. Nyírbátorban hirtelen reggeli, de háromnegyed nyolcra már 60 a hátunk mögött, az élelmiszergigant falai pedig szemünk előtt magasodnak.
Terveztem a lókolbászt, de nem találtam, helyette ott helyben fánk és ivójoghurt, a következő két napban pedig nutella és vékony szalámi jelentette a kalóriabázist. Miki indulás óta kattogó-csattogó hajtóművére is igyekeztünk gyógyírt találni, de a telefonon leszervezett szervizsegítség által prezentált pótalkatrész „made in china” felirata eltántorított minket, a folyamatos köhögést inkább rábíztuk a Kárpátok magaslati levegőjére, és a vele együtt hamarosan elkövetkező izzadásos kúránkra.
Vásárosnamény 3 folyó találkozásánál (Kraszna, Szamos, Tisza) fekszik, és egészen biztos, hogy a mérnököket ez zavarta össze, amikor kerékpárutat szerkesztettek az egyik hídra, ennek folyományaként rákényszerítve minket némi off-road menetgyakorlatozásra. Innen a határ már csak röpke 20 km, és érezhetően kicsit megilletődöttebb hangulatban vagyunk, ami szól egyrészt egy olyan országnak, ami Európa komfortzónájától távol, keletebbre fekszik, másrészt maga a határátlépés, az ukrán határőrökkel a közös nyelvet megtalálni sem tűnik könnyű feladatnak. A mások által tapasztaltak és a külügyminisztériumi használati utasítás szerint ez a közös nyelv az útlevélbe csúsztatott fém kétszázas, az igazán olcsón mért korrupció lesz. Amúgy mindenben szabályosan jártunk el az előkészületek során, kivéve, hogy a magammal cipelt élelmiszer súlya meghaladja a két kilogrammos beviteli limitet, de feltett szándékom, hogyha végül ebbe belekötnének, egy ültő helyemben fogyasztom el a felesleget, egyben ennek hatására pihenő nélkül, 60-as utazóval egy délután keresztülszáguldok egész Ukrajnán, talán Kijevig, talán egész Csernobilig.

Országhatár előtt fél pillanattal

Beregsurányban az utolsó telefonok, kerítésen keresztül pedig elnyerjük egy kölyökkutya barátságát is. A határ magyar oldala gyors pofa- és papírvizittel enged utunkra, az otherside ránézésre is komolyabb súlycsoportban játszik. Milicista egyenruhában, szemben a mieink lazább, inkább a rendőri stílusra hajazó felszerelésével. A déli melegben elég komoly sor képződött, az autókat alaposan átnézik. Beállunk a gyalogosan átkelők csoportjába, és mivel a papírokat ugyanabban a kioszkban ellenőrzik, ahol az autósokét is, meglehetősen töredezett az előrehaladás, ráadásul a rutinosabbak a merrementek, komolyanbiciklivel, húdeazta kérdések és tetszésnyilvánítások közben szinte észrevétlenül előznek be a sorban. Hát egy jó 20 perc…de végül a vizslató szemek elé kerülök én is, és a pöcsét, a kötelező „Cigareta?” kérdés megválaszolása után, egy „Cpasziva” kíséretében, a kétszáz forintos kenőpénz kényszere nélkül a többiek után engednek. Könnyű győzelem!

Országhatár előtt negyed pillanattal

Odaát rögtön kerékpárút. Mivan, Európa itt kezdődik? Nem tart persze sokáig, csak az első településig, viszont legalább a látszatra adnak. Még síkon haladunk, de a nyílt mezőn át a távolban már magasodnak a hegyek, pár óra, és bevesszük magunkat közéjük végre. Csendesen tekerünk, a másik országnak adandó kötelező tisztelet, és a mindenhonnan felénk áradó, befogadnivaló új érzése tölt el minket. Kicsit időutazás is ez, ugyanazok a Zil, Kamaz, Tatra teherautók porolnak itt, mint a 80-as években otthon. A bérházak lépcsőházai tárva-nyitva, elektromos kapucsengőre itt kár is lenne vállalkozást alapoznod. Lépten-nyomon benzinkútba, és hatalmas, cigarettával töltött raktárépületekbe botlunk, magyar a kereslet, ukrán a kínálat. Na, ez tényleg nemzeti dohánybolt, nem kell fagyival felhígítani.


A határtól mintegy 10-15 km-re fekvő Beregszász főterén álltunk meg ebédelni. Figyelmeztettek minket, hogy majd lesznek kéregetők, de az első megjelenési formája mindenkit meglepett: egy hatalmas kutya somfordált körbe minket, potyára lesve. Közben zajlott a város megszokott nyári, kora délutáni élete, komoly létszámban emberek jöttek-mentek, a környező boltokban vásárolgattak, padokon pihentek. Minden olyan „európai volt”, kivéve a megtermett, parasztporta-őrző méretű kéregető kutyát, a cirill betűs feliratokat, és a tér közepén emelt monumentális méretű 2. világháborús emlékművet, rajta az ötágú, bár nem vörös, hanem aranyozott színű csillaggal.

Lesipuskás

A magyar igazságszolgáltatás által sokat ütött félflótás munkáspárti elnök számára ideális tartózkodási hely lehetne Ukrajna, itt végre nyugalomra, teljes ideológiai kielégülésre találhatna, mert a munkásmozgalom nemzetközi szimbóluma nem számít tiltott és üldözött önkényuralmi jelképnek. Egyébként is igen nagy az oroszfüggőség, ez persze történelmi, kulturális és a pár évvel ezelőtti januári gázmizériákra visszaemlékezve gazdasági is. Elsődlegesen szembeötlő megnyilvánulása persze maga a nyelv, hiszen az ukrán nyelv is a keleti szláv nyelvcsalád része, cirill betűkkel írják és olvassák, ahogy az oroszt is, de az országon belül nagyon sokan egyébként is orosz nyelven szólalnak meg. A közelmúlt politikai történései az EU és Oroszország közötti pingpongmeccsről árulkodnak, hol ide, hol oda igyekszik az ország, most éppen az oroszbarátabb vonal van hatalmon (bár a gázon azóta is acsarkodnak), politikai ellenfelei, köztük a korábbi kormányfő, Julija Timosenko pedig börtönben. Mind ezt, mind a választások tisztaságát vitatja a mainstream európai politika, dehát errefelé mindig is durvábban, adott esetben személyre szabott dioxinmérgezéssel intézték a vitás ügyeket.
Magyar szót Beregszászon még bőven, egy 30-assal arrébb, Munkácson már alig-alig, majd később Erdélyig már egyáltalán nem hallottunk. Kárpátalján ma már egyre kevesebb az összefüggő magyar terület, a tendencia arra vall, hogy a trianoni átok leghamarabb itt teljesül be. Népességmegtartó képessége a leszakadás és a rossz életkilátások miatt igen-igen rossz, nagyon sokan települnek át az anyaországba. Pedig még a tér sarkában álló, a csernobili katasztrófa beregvidéki áldozatai emlékének szentelt szobor is kapott magyar feliratot.

II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (Beregszász)

Ebéd után a beregszászi magyar főiskola előtt egy Zoli által oroszul kialkudott közös fotó, majd éppen csak egy csipetnyi városnézés, a pesti Thököly út néhai állapotát éjjel, álmából fölkeltve is kenterbe verő macskaköves útviszonyok miatt. Ami Beregszász és Munkács között is változatos, néhány kilométer autópálya-minőség, néhány kilométer szőnyegbombázott szekérút váltja egymást ciklikusan, és ez talán jobban megviseli az idegeket, mintha végig kátyúkban bukdácsolva baktatnánk. Az út mentén kis beugrókban Miki szerint motorolajat, szerintem szörpöt árulnak, de pudingpróbát ezúttal nem végzünk, így a jelenséget bizonytalan időre az x-aktákhoz csatoljuk. Kandikálnak már a hegyek, egyre közelebb, ahogy az út csavarog, fel-fel tünedeznek a fák alkotta alagút végén, mint ahogy Munkács vára is már messziről kivehető.

Zoli 5-6 évvel ezelőtt már járt erre, és elmondása szerint elképesztő, hogy ennyi idő alatt mekkorát tud fordulni a világ. Míg akkor egy klasszikus, kelet-európai poros kisváros állt itt, mostanra teljesen uralma alá hajtotta a kapitalista nyugat, tele louis vuitton-nal (talán jól írtam), szex és new yorkkal, hamburgerrel. Az emberek ugyanúgy öltözködnek, mint Budapesten vagy Párizsban, iphone van a kezükben, adidas a lábukon. Kicsit báját vesztette, kicsit uniformizálódott, kicsit színesedett, kicsit gazdagodott. Ambivalens folyamat, mint ahogy Magyarország rendszerváltás utáni évei is azok. Még az általam csak a pékségek kelet-európai mcdonaldsének tartott, és nem különösebben szeretett városföldi fornetti is megérkezett, cirill betűkkel felhímezve.



Mivel Mikinek köszönhetően rendelkezünk némi hrivnyakészlettel, nem helyi specialitás ugyan, de fagyizunk egyet. Aztán kis séta a főtéren, hoppá, botlunk bele Munkácsy szülőházába, Rákóczi emlékművébe. A várba ezúttal nem kapaszkodunk fel, mert az első három napunk feszesre lett húzva, máramarosszigeti megérkezéssel, pótlása viszont tavaszi terveinkben már központi helyre került. A városból kifelé – mint ahogy a következő másfél napban folyamatosan – elalélunk a pravoszláv székesegyházak, templomok hivalkodó, talán kicsit giccses, de mindenképpen szemet gyönyörködtető látványától, közben azt találgatva, hogy a fényes, vakító sárga színnel csillogó hagymakupolák mekkora aranymennyiségtől váltak ennyire megnyerővé, és vajon ez egy ország mérlegfőkönyvében, az államadósság ellensúlyaként jelentkezik-e. Gondolom, a kerékpárjainkat is ez a káprázat kábította el, amikor egy útjelző karónak nekitámasztva, Mikiére az enyémet ráborítva egyszer csak földre roskadtak mindketten, miközben egy egész tábori felszerelést magába fogadó hátizsákos fiatalembernek voltunk képtelenek elmagyarázni, hogy mivel ő nem tud angolul, mi – ez persze királyi többes, és valójában leginkább Zolit jelenti – pedig csak nagyon keveset oroszul, még azt is csak feltételezzük, hogy ő valójában turistaszállást keres.

Rákóczi, de még Munkács, nem Rodostó

Mehetnénk egyenesen Kijevbe is akár, az út menti kilométerszámláló először mintegy 470 km távolságra jelzi, majd 4 kilométer múlva már csak 438-ra van tőlünk, ebben a tempóban estére simán meglenne injekciós tű nélkül, nutellával is. De mivel mi most a magyarok bejövetelét játsszuk le visszafelé, nem szédülünk el.

Még a legkisebb, legeldugottabb faluban is pompa és káprázat

A hegyek, az általam már nagyon-nagyon várt, hőn szeretett hegyek viszont végre-valahára a lábunk alá érkeztek. Kapaszkodhattunk volna kifelé egy Thökölyn is akár, ez az elnevezés itt amúgy sem lenne tájidegen, de mi inkább a 80-as moszkvai olimpiára épült, kifogástalan minőségű főutat választottuk a macskaköves nyavalygás helyett. Föl-le, föl-le, elkezdődött a hullámvasutazás. A táj hirtelen nagyot változott, és ettől kezdve napokon át csak ittam a látványt, kipukkadásig telítődtem vele. Szavakat, mint ahogy tavaly is, hiábavaló lenne pazarolni rá, regényekben is átugrom a tájleírást, látnivalókat felfedezni, mint ahogy a neve is mutatja, nem verbális műfaj.
Mintegy 20 kilométer után már elviselhető állapotában találkoztunk az eredetileg kiszemelt alacsonyabbrendű útvonallal, ezen végighaladva egyenesen a Vereckei-szorosban kötünk majd ki. Patakokon kelünk át, most még épelméjűen, hidakon át közlekedve, mellettünk vasúti sín fut, időnként vonattal, apróbb falvakon vágtatunk keresztül, közte a beszédes nevű Karpaty, és már többet felfelé, mint egyenesben vagy lefelé. Az első konkrét hegyünk 6-700 méter magasságba visz fel minket, de előtte még vizet palackozunk.
A medvék mellett az ukrajnai hegyek közé magunkat bevéve a vízvételezés problémája volt a legnagyobb kihívás előttünk. Előzetes útvonalbejárás során Mikiék felfedeztek Szolyván egy borszéki, tehát szénsavas vízforrást, erre alapoztuk másfél napos országbeli tartózkodásunkat. Miután ezt rácsokkal körbevéve, lezárva találtuk, fejünket vakarva hrivnyatartalékainkra gondoltunk, majd később egy arra sétáló helybeli jótanácsára hallgatva a szomszédos szanatóriumba bekopogtatva kézzel-lábbal, Zoli 20 éves emlékfoszlányaiból összeszedett orosszal előadást tartottunk. Szerencsére taps helyett megértésre találtunk, és miután szatyrokba gyűjtöttük összes vízhordozó kellékünket, az egyik portás segítségével utólag számomra rekonstruálhatatlan labirintuson keresztül hárman egy kád közelében kötöttünk ki, ahol ugyanazt a borszékes forrást csapolhattuk meg, amit kint elzártak a széles nyilvánosság elöl. Kicsit darabos volt nekem az öreg, az általam a nagyon fontos „gyévácská” szó mellett egyedül ismert „ogyin” szóra felépített viccével együtt is, de hát akkor nagyjából ennyit az összes vadkeleti mítoszról, hogy itt emberevők és neolitikum korabeli ősbarbárok élnek, akik kirabolnak, meggyilkolnak, vacsorára nyersen felszolgálnak. Az itt eltöltött idő alatt csak kedvességgel, nyitottsággal találkoztunk, és miközben persze, nyilván nemcsak áldott jótét lélek, hanem álnokság is jelen lehet, arányaiban valószínűleg nem nagyon tér el a Föld bármely emberlakta vidékétől. A palackot mindenesetre visszatolja a csap alá a kezemmel együtt, hogy tele menjen, a nagy nyomás következtében hiányzó két korty is belekerüljön, egészen biztosan merő rosszindulatból:)A bejáratnál eközben Zoli valószínűleg már a felsőfokú állami nyelvvizsgát is letette, olyan sallangmentes beszélgetést folytat a helyiekkel. Késő délután lévén igyekszünk minél gyorsabban újra útra tenni magunkat, a Vereckei-hágóig szól a napijegyünk. Felfelé kapaszkodva majdnem átgázol rajtunk egy szarvasmarha-csorda, hiába, itt ők vannak otthon, nekünk kell alkalmazkodni. A lefeléből egy kis faluba megérkezve a buszmegállóban kolbászozva várjuk össze egymást, és a térképet nézegetve a Vereckei-szoros résnyivel még arrébb van. Újratervezünk, ma már nem hágunk hegyet, éjszakai pihenőnek alkalmas helyet keresve majd csak holnap reggel támadunk.

A buszmegállóból kikémlelve nehézsúlyú és piszkosszürke felhőket pillantok meg, de a többieken az aggodalom minimális ráutaló magatartását sem vélem felfedezni, így magam sem tördelem a kezeimet. Ugyan adtak esélyt az esőnek előzetesen a fogadóirodák, de komolyabb locsolóversenyre nem lehetett számítani. Bár egy Kárpátok nagyságú versenyző esetében sosem lehet biztosra menni. A vadkempinges szálláshely keresésének fő szempontja tehát a civilizációtól való minél nagyobb távolság, rejtekhely-jellegének erősítése maradt. Mire kiszemeltük az ennek megfelelő táborhelyet, szépen ránk is sötétedett: egy rét, mögötte egy domboldal, majd egy kerítés, és a kerítés mögött erdő, szép nagy szál fákkal. Nehezítő körülmény a patak, amin egy kábé 30 centis pallón egyensúlyozva lehet átkelni. Tökéletes, sem a Waffen SS, sem az US Army, sem a vöröslobogós kínai néphadsereg nem lenne képes minket itt meglepni.
A domboldalon tartottunk épp, a rétet és patakot magunk mögött hagyva, amikor elkezdett esni az eső. Szép nagy cseppekben. Stop, hammertime! Kupaktanács, láttam egy buszmegállót lentebb, nem azt, egy másikat, egyelőre helyezkedjünk el ott, aztán majd meglátjuk. Közben eláll, csak ennyi szufla volt benne? Akkor mégse, harcállást fel nem adunk. Előre! Kerítésen keresztülküzdjük a többtonnás, csomagokkal megrakott bringákat, és már a fák rejtekében tartunk, amikor villan, majd pár másodperc múlva dörren az ég. Nem jön ide, kétszer biztos nem, megakad a hegyekben, elfújja a szél – számtalan érv a védekező mechanizmusra és önnyugtatásra berendezkedett agyunkban. Többiek bontják a csomagjaikat, földre kerül a laticel és hálózsák, én szkeptikusan ingatom a fejem, és kivárok. Mintegy 20 percig, amikor is elkezdődik a menekülés.
Die Hard 3 és a Tüskevár sokat hivatkozott kulturális tudásanyagom, és a párhuzamot ezúttal keresnem sem kellett: Tutajosékat is úgy verte el a vihar, ahogy minket nyakon csapott. A fák levelei pontosan huszonhárom másodpercig fogták meg az esőt, ennyi idő alatt el is döntöttem, hogy kiszurkolom Mikinek, míg a kerékpárostáska cipzárjával nehezen boldogulva menetkész állapotba helyezi magát. Ennek a felesleges bajtársiasságnak egyébként épp zéró értelme volt, minden, amit elértem ezalatt, hogy bőrig áztam. A csapat amúgy is kettéválik, Miki és Krisztián a fák alatt maradva, Zolival ketten mi pedig ideérkezésünket inverzbe rakva próbáljuk meg az előbb emlegetett, nem azt a buszmegállót elérni. A szemembe belemosott izzadságnak, szinte állandó csukott állapotának köszönhetően a rendelkezésemre álló világból nagyjából 20%-ot látok, ezt az esőfüggöny még megfelezi. A kerítésen visszaemelni a bringákat nem sikerül erőszak, vandalizmus, és földig történő lebontása nélkül, amúgy meg hatalmas szerencsénk, hogy visszafelé nem a 30-as, hanem egy másik, sokkal nagyobb, 40 centis pallón kelünk át a patakon. Persze ennyi kell is ahhoz, hogy 90%-os látássérültként ne boruljak bele, így is óráknak tűnik számomra, amíg átcsoszogok rajta. Közben persze továbbra is villámlik, dörög, zuhog, és fene se tudja, hogy észlelem az országutat a talpam alatt. Felszállok a gépre, SPD-re gondolni sem merek, Zolit már rég nem látom magam körül, feldobok egy pénzérmét, és találomra elindulok egy irányba. Nyert, bár a lámpával köröző Krisztiánt meglátva először sarki fényre, vagy UFO-eltérítésre gyanakodom, de szerencsére igazuk lett, amikor feltételezték, hogy az erdőn keresztül is minden út Rómába vezet. Nem ütöm el, pedig nem vagyok már ura a mozdulataimnak.
Gyorsan teljes felsőruházatot cserélek, mert itt éjszaka marha hideg tör majd ránk, a párás időben pedig esélye sem lesz a ruhának rajtam megszáradni. Elöl-hátul nyitott a kalyiba, csak oldalfalakkal és tetővel rendelkezik, de ez nekünk most pont elég. Gyorsan hálózsákba csavarjuk magunkat, és megegyezünk a bő másfél órás őrszolgálatokról. Második vagyok a sorban, a ma megtett 200 km után nem ígérkezik ez nyugodt éjszakának.

next level: http://yossarian.blog.hu/2013/11/22/kalandozo_magyarok_karpataljan_es_erdelyben_harmadik_nap