yossarian

Negyed 12-től vagyok szolgálatban, a sápadt holdfény megvilágította hideg leheletem szinte ráfagy a géppuska zúzmarás csövére. De csak jöjjenek erre azok a neokapitalista fasisztoid kommunyista náciférgek, ellátom a bajukat, elveszem a ceruzaelemeiket.
Az enyéim ugyanis két méterrel arrébb, elérhetetlen távolságban fekszenek, és a feltett szándékom, hogy virrasztásom másfél óráját egy Agatha Christie audiobook társaságában töltöm, már a startvonalnál elbukott, miután az mp3player alig 5 perc után lemerült. Sose tudom meg, ki volt a gyilkos.
Az eddig lealudt másfél óra sem volt teljesen zavartalan, közben egy autó visszagurult, és fényszóróval tanulmányozta díszes, az eső elől buszmegállóba költözött kompániánkat. A kompozíció úgy áll össze, hogy a T elágazás keresztpontján mi vagyunk és a buszmegálló, a talpa pedig az a kis település, amerre reggel továbbindulni szándékozunk. Buli van a kis falunkban, feltételezem, sűrű menetrend szerint érkeztek eddig, és az őrszolgálatom kezdetével pedig távoznak az autók, a lebukás veszélye, az általános rizikófaktor tehát meglehetősen magas.
Tegnap már tisztáztuk, hogy az itt lakó népek sem veszik vérünket ok nélkül, ennek megfelelően a legellenségesebb reakció, amit az elhaladó autókból kaptunk, az üdvözlő dudaszó és vidám kurjongatás volt. Miután valószínűleg hírünk ment, a hazafelé tartó autók a kíváncsiságtól hajtva buszmegállónknál lelassítottak, az öbölrészbe behajtottak, de bántani minket eszükben sem volt. Különös érzés persze éjszakai vártán lenni, éjfélkor egy teljesen idegen ország teljesen idegen nyelvi környezetében, egy hegy aljában a buszmegállóba beszorulva a reggeli fényeket várni, de utólag visszagondolva a legnagyobb fenyegetést ránk ott és akkor a hajnali hideg jelentette.
Az eső persze már csak cseperészik, a vihar dühe gyorsan elvonult. 1 óra körül átadom a Zolitól átvett stafétát Mikinek, hogy ő majd Krisztiánt virrasztassa az éjszaka utolsó negyedében.

Kicsit töredezetten nézünk egymásra a szürkés reggelben, Zoli és Miki padra ágyazott, és állításuk szerint nem jártak jól. Lassan szedjük össze inkább lelkületükben elfáradt testrészeinket, az eső hol kisebb, hol nagyobb intenzitással továbbra is szemetel. Csak kicsit fázom, de inkább mégsem. Nutella vagy kolbász, ez a kérdés, válasszatok! Ráérünk kényelmeskedni, és ez baj.
Az eső miatt ugyanis késik az indulásunk, és mivel estére fix szállásunk lenne Máramarosszigeten, kötelező napi kilométerpenzum van előttünk, amit most rendesen megcsúsztat az időjárás. Reggel 7-ig (itthoni időszámítás, az ukránok és románok más időzónában tartózkodva eggyel előrébb járnak) rostokolunk, közben leckét kapunk a csatlakozás professzionális megszervezéséből, a Máv-Start vezetőit tanulmányútra küldeni ezután csak ide lehet és kell. Persze, a buszokból kitekintgető álmos fejeknek is egy revelációval érhet fel a szeméből csípát törölgető, hálózsákját összebatyuzó kis csapatunk.

Nem, ezt nem a Pixar stúdióban rajzolták...

Végül csak elindulunk, a Vereckei-hágó tetejéig tartó jó két órás mászásunk alatt az eső még azért jó néhányszor arcon ver minket, de jelenléte a hőmérséklet egész kellemes mivoltából fakadóan egyáltalán nem zavaró. Egyetlen félelmem csak az, hogyha a párás idő miatt ködbe burkolózik a hegyoldal, elrontja majd fent a szélesvásznú, 3d-s valóságélményünket.

A Vereckei-szorosban a mai napig fellelhető a második világháborús Árpád-vonal néhány erődítménye, annak romjai. Miki könnyedén ki is szúr egyet, máskor is megfigyeltem már, neki kiváló szeme van az ilyesmihez. Bemelegítésnek jó is ez a 20 kilométeres völgymenet, nem rögtön kell nekiesni a körülbelül 5-600 méteres szintet tartalmazó emelkedőnek, ami a 841 méter magasan fekvő hágóhoz vezet. Nem mellesleg igen vacak úton, itt lefelé nem lesz majd nagy száguldozás, dehát a moszkvai olimpiára megépült főút használatba vételével errefelé útkarbantartásra egy árva rubelt, vagy hrivnyát sem költöttek azóta.

Valahogy nem álltam össze igazán erre a reggeli hegymászásra, szenvedősebb, mint általában szokott lenni. Nem érzem rosszul magam, de jól se, ilyen helyzetekre szokta volt mondani anno Sipi az Eurosport közvetítések során, hogy „nem megy rosszul, de nem tetszik”. Olyan apróságok tudják fejben megkócolni az embert, amikre nem is gondolnánk, ki feltételezné, hogy egy hálózsákleesés Alsóvereckén rést tud ütni az ember összeszedett gondolatai között. Na jó, ez persze nem a Tour, semmi jelentősége nincs, hogy mondjuk két perccel később érek a csúcsra, csak saját belső komfortérzetemnek és megfelelési kényszeremnek nem teszek 100%-ig eleget, de tény, hogy a hatnapos túra alatt látott hegyek közül talán ez feküdt a legkevésbé nekem.

Fent Mikivel Krisztiánékra várva a konkurenciának szánt ukrán emlékművet is körbefényképezzük, de az utolsó, igen meredek, murvás métereket már együtt tesszük meg a 7 törzset és Kelet-Nyugat kapuját szimbolizáló emlékműhöz. Hoztunk koszorút is, a ködtől pedig felesleges volt betojni, a látvány egészen fenséges. Árpád, biztos jó döntés volt lejönni erről a hegyről?

A nem fénysebességre igazított lefelébe egy pásztorkutya üldözéses jelenete visz némi izgalmat, a tavaly Romániában megtapasztalt jószágbőség, háztájizás, tehenek és juhok számolatlan sokasága errefelé is jellemző látvány, jó néhány csordát hajtottak ki ma is a hegyoldalba.

Alsóverecke és a környező települések nem a leggazdagabb része még Ukrajnának sem, az utak gidres-gödrösek, az itt élők arca küzdelmes életekről árulkodik. Mégis, a házak rendben tartottak, kertjeiket gondozzák, és a falvak maguk kifejezetten tiszták. Sehol egy csikk, pedig errefelé is biztosan sokan bagóznak. Igen, ez a lesajnált, alacsonyabbrendűnek elkönyvelt, igénytelen Ukrajna…

A körtés bácsi is biztos csak a gonosz mostoha, aki valójában meg akart minket mérgezni a gyümölcseivel. Épp reggeliztünk, illetve egy vegyeskereskedésben ásványvizet vételeztünk, amikor kijött a szemben lévő házból az öreg. Pólóját összefogva a kertjéből szedett néhány körtét nyújtotta át nekünk. Ahogy tőlünk tellett, megköszöntük, Zoli és Miki minden orosztudását összeszedve igyekezett a kommunikációt kétirányúvá formálni, én pedig sűrű fejbólogatással asszisztáltam kemény munkájukhoz. Inkább befogadók (a körtékkel megrakodva pláne) voltunk, de a bácsit egyáltalán nem zavarta kissé passzív tehetetlenségünk, lelkesen beszélt hozzánk. Elment, visszajött az újabb, még nagyobb adag körtével, mellécsapódott kutyájával, és folytatta. Szavaiból kihámozható volt, hogy élete során ő már 3 ország állampolgárának is elmondhatta magát (Ukrajna, Szovjetunió, a 38-as ideiglenes visszacsatolás idején pedig Magyarország), ezen a tájon teljes súlyával vonult végig a XX. századi történelem. Aztán fordult még egyet, ezúttal a rakományba alma is került, már mi kezdtük magunkat rosszul érezni ekkora spontán, nem kért és nem várt kedvesség, szívélyes fogadtatás láttán. Hát így támadott meg minket az ukrán nacionalizmus…

Annál is inkább indulásra kellett vakarnunk magunkat, mert ennél több gyümölcsöt már fizikai lehetetlenség lett volna magunkkal vinni, így is majdnem dörzsfékként súrolta Miki hátsó kerekét a csomagjára felkötött, roskadásig teletömött szatyor. Alsóvereckéről kifelé még a helybeli kisgyerekek tapsa és éljenzése kíséri a túracsapatot, majd a megyehatár közúti forgalmi ellenőrzését (Ukrajnában a főútvonalakon minden megyehatárnál állandó strázsára, okmányellenőrzésre lehet számítani) ügyesen kikerülve délnek fordulunk, hogy a hegyekből levágtatva a Tiszához, ott határfolyóhoz lyukadjunk ki minél hamarabb. Persze, ez a levágtatunk jelen esetben még csak naiv vágy, két órával távolabbi jövő.

Délelőtt fél 11 körül jár, és a napot ma még nem láttuk. Ebben hibásnak érzem magam, kicsit későn pattogtattam megfelelő helyre az mp3playert. Fogalmunk sincs, hány hegyen kell még megkapaszkodnunk, hogy dominánsan lefelé vegyük az irányt, mindenesetre emelkedőben nem szenvedünk hiányt. A hegyi levegő természetesen a technikával is csodát tesz, Miki két napja göthös hajtása a folyamatos terhelés alatt rendbe jön, a továbbiakban csöndben teszi a dolgát. Mint ahogy a csinos pásztorlányka is, aki 30-40 egyedszámú csordának parancsol, miközben mind az autósok, mind mi türelmesen várjuk meg, hogy levonuljanak az útról. Egyik faluban gyerekekkel pacsizunk össze, ugyanaz az ováció, mint Alsóvereckéről kijövet. Ha jól számolom, összesen három hegycsúcsra kapaszkodunk fel, közte az egyiknek a tetején lélegzetelállító látvány fogad minket, az itt csapott körte és almalakomának, holmi kerékpárosok által felelőtlenül eldobált csutkáknak köszönhetően pedig majd egy méretes gyümölcsös a pár év múlva ide érkezőket. A három hegy mindegyike 2-300 méter szintet rak még a lábainkba, végszóra pedig az előbb elmormolt varázsszavak és naptánc hatására a táj is mosolygósabbá változik.

Ami már csak praktikus szempontokat szem előtt tartva is javamra válik, mert az éjszaka megázott hosszúujjú mez szárítás céljából a csomagomra felköttetik. Fél 1-1 óra körül járhat, amikor egy lefelében már aggódva tekintgetünk egymásra, ha sokat kell még liftezgetnünk, tényleg esélytelen az esti szálláshelyünket időben elérnünk. A tavalyiból kiindulva még pár órával korábban a napirend megváltoztatására teszek egy javaslatot, legyen a default állapot az, álljunk hozzá úgy, hogy nem lesz meg, mert különben rágörcsölünk, és csak saját szórakozásunkat rontjuk el vele. Ha meg végül mégis összejön, úgysem haragszunk meg önmagunkra. Indítványomat nagy többséggel a ház elfogadta.

Szlovák kerékpárosokat hátbacsapva, velük néhány szót váltva fordul meg aztán a világ, kapunk egy lórúgásszerű mentális doppingfröccsöt. Ők már visszatérő vendégek ezen a vidéken, és biztosak a tudásukban, nekünk innen a Tisza vonaláig már csak lefelé vezet az utunk, mintegy 50-60 km rohanás áll előttünk. Magamban kicsit ingatom a fejem, de hát ez lehetetlen, nem a Galibier-ről jövünk le, és nem tengerszint alá tartunk vagy 2000 méterrel, ekkora kifutása 1000 méteres hegyeknek biztosan nincs, asztro, geo- és metafizikai, genetikai és alkalmazottt növénybiológiai képtelenség. De a többiek hihetetlenmód felvillanyozódnak, mókás hátulról figyelni őket, ahogy a kátyúkra figyelmeztető mozdulatok mennyivel energikusabbak, élettelibbek, lelkesebbek, mint negyedórával ezelőtt. Akármi is következik, a hangulati skálán egy teljes nagyságrendet ugrottunk az információk hatására.
És igaznak bizonyul. Tényleg mintegy 60 kilométert jöttünk enyhe lejtéssel, 32-35-ös utazóval. A legszebb tájakon, függőhidakon pózerkedve, patakokon és kis hegyi falvakon átrobogva. A Kárpátoknak ez az oldala simán harcba szállhatna az Alpok bármely véletlenszerűen kiválasztott hegyvidékével egy tájszépségversenyen, valamivel kisebb hegyóriások ugyan, de látványvilágban ugyanazt, felfedezetlensége és ismeretlensége következtében talán még többet is nyújt.

Jöttünkre az út szélén horgászbotját cipelő helyi siheder úgy meglepődik, hogy elfeledkezik nehezen koordinálható, lengőterhes rakományáról, kis híja, hogy nem akadok a horgára. Súly tekintetében ekkora kapása még nyilván nem volt, és én sem voltam életemben még egyszer sem kifogva, mégsem szeretnék holmi egzotikus halfajként ukrán horgászmagazinok címoldalára kerülni. De csak ha simán leüt vele a nyeregből, már az is szépségdíjas seggreesés lehetne.

Baj és komolyabb komplikációk nélkül rohanunk persze, matekozunk a percekkel, hogy Máramarossziget elérhetősége az illedelmesség és emberi tűrőképesség határain belülre esik-e. Husztnak romvára, annak bús düledékei épp emiatt a tervezett tavaszi vizit célpontjává válnak, dehát e nélkül is annyi mindent látunk egy nap alatt, mintha hivatalos körútra fizettünk volna be egy utazási irodánál.

A síkra kiérve, Huszt környékén vesszük észre, hogy a 3 nap, és előtte jó néhány többnapos túra terhelése következtében léket kaptam, a kerékpárostáska jobb oldali tasakjának varrásai kezdik megadni magukat. Hát ezek ennyit érnek, ennyit bírnak, néhány nagyobb túra után általában a szemétdombon végzik, de menet közben elég kényelmetlenül, a lehető legrosszabbkor jön a végelgyengülésük. A már megszáradt mezemmel kibéleltük az alját, de mintegy 20 kilométernyi haláltusa után betört a víz, gyerekfej nagyságúra nőtt a lyuk nagysága, úgyhogy evakuálásra került sor. Az ukránok szakértelme 1986 óta ezen a téren meglehetősen nagy, de a segítségük nélkül is feltaláltuk magunkat, mindenki vállalt egy kis többletterhet az eredetileg ide beosztott csomagjaimból.
Técsőre sötétedés környékén érünk, és egy órát saccolunk érkezésig, úgyhogy felhívjuk Miki rokonait, teljesíthetőnek tűnik a küldetés. Innen viszont egy szürreális kaland veszi kezdetét, éjszakai utazás az ukrán-román peremterületeken.

Úgy indul, hogy a kerékpárra épített fejlámpámban lévő, előregondolatlanul nem kicserélt elemek nyugdíjaskorba lépvén igen visszafogott világosságot tudtak csak megteremteni, úgyhogy hála és köszönet Krisztián istápolásának, az ő reflektorerejű lámpájának, azon az estén többször menekültem meg különféle út menti árkokkal történő közelebbi és nem kívánt ismeretségkötésektől, szépségdíjas perecektől, botrányos szaltóktól. Ha ő nem lett volna a hátam mögött-mellett, talán még most is keresném egyik-másik alkatrészemet az árokparton.
Itt, Ukrajnában amúgy sincs kecmec: kapod a figyelmeztető dudaszót már messziről-hátulról, mint Romániában, ugyanúgy várják a fejmozgást, hátratekintést, jelezve, hogy észrevetted, de egyúttal az is természetes igény a részükről, hogy haladéktalanul söpörj le az útpadkára. Az utakon az autó arrafelé tényleg csúcsragadozó, az evolúciós hierarchia legtetejéről macsó felsőbbrendűséggel, könyörület nélkül uralkodik.
Kezdetben kapunk is az áldásból rendesen, igen forgalmas szakaszokon kell átvergődnünk. Mégis, a legkomplikáltabb helyzetet fajtársaink okozzák, az egyik nagyobb településen full frontal támadnak kerékpáron: az út jobb szélén zavartanul repülnek velünk szembe, mint holmi megregulázhatatlan anarchisták, de az is lehet, hogy csak a mi történelmi ismereteink hiányosak, és egykori angol gyarmatbirodalom területére tévedtünk. Ezek a közbeeső települések egyébként is elég változatosak, némelyik tele fényekkel, utcafesztiválozó tömeggel, némelyik meg teljesen kihalt, egy-egy kóbor macska szalad csak át előttünk a közvilágítás nélküli utcákon. A domborzati viszonyok – bár gyakorlatilag láthatatlanok – vegyesek, néhol igen meredek kis falakra kell felkapaszkodni, néhol töltésekre rohanunk fel, és minden egyes kis hídról azt feltételezzük, hogy az már a Tiszán ível át, és minden egyes településről, hogy Aknaszlatinára, a határra érkeztünk meg. De nem, minden falu után feltűnnek egy újabbnak a fényei, mindegyik feltételezett határállomás egy teljesen más funkciójú épületkomplexum.
A bűn városa – hivatalosan persze a jelzős szerkezet egyik, vagy mindkét tagja hamis állítást tartalmaz – is utunkba kerül, feltételezésem szerint a határ menti átmenő forgalom, kamionosok sokcsillagos ellátására épült ki a szolgáltatói szektor szemérmetlenebb része. Nappal itt akkora sürgés-forgás lehet, mint egy arab bazárban, az éjszakai élet pedig a 80-as évek neonfényes lokáljaitól, kis csoportokba összegyűlt sötétbe burkolózó emberektől, egy kicsit idegkarcoltató hangulattól válik igazán izgalmassá. Egészen biztos vagyok benne, hogy itt bármilyen portékára is lenne szükségem a feketepiaci szegmensben, legyen az élő vagy élettelen, 5 percen belül elő tudnák számomra teremteni. Már ha meg mernék, és legfőképp meg tudnék szólalni ukrán nyelven.
Már ekkor el-elkap az érzés, hogy tulajdonképpen valami furcsa álom fátyolán keresztül szemlélem a történéseket magam körül, és erről végképp a tehenek győznek meg. Már egy másik, nem tudom melyik lakott zónában állít meg minket egy leengedett vasúti sorompó, és az át-átszivárgó autók láttán még viccelődünk is Zolival, hogy minket aztán hívhatnának tanúskodni baleset után, nyelvismeret hiányában csak az ismeretlenek számát növelnénk meg az egyenletben. Majd fél perc múlva meghűl bennem a vér, amikor másfél méteren múlik a tanúskodásunk, és egy szerelmes ölelésnek nem nagyon nevezhető autó-vonat találkozás. Képernyőn sok mindent lát ma már az ember, ilyet is tucatjával, de élőben azért más, a nyugalmi pulzust rendesen megpiszkálja. Aztán telik-múlik az idő, mindenki megnyugszik, a bakter talán az elvártnál is jobban, és ebben vagy a kiürült és félredobott vodkásüveg a ludas, vagy a bakter az előbbi esetből kiindulva hozza meg legújabb, az ukrán parlamenttel, illetve a vasút vezetőivel nem egyeztetett munkavédelmi intézkedéseit, mert az egyre erősödő népi kritika, az autók dudaszói ellenére sem hajlandó a sorompót felnyitni. Ott dívik még ugyanis a hagyományos vasútkultúra, bár az ilyen esetek miatt talán már nem sokáig, és a fénysorompó mellett bakter, bakterház és aktív fizikai munkavégzés is szükséges egy vasúti kereszteződés működtetéséhez. Másik vonat nem jön, és a majdnem konfrontálódott előző látogatás miatt megszeppent autósok – egy-két renegát kivételével – összes frusztrációjukat, agressziójukat a dudakoncert kánonjába bekapcsolódva élik ki. Ennek a gordiuszi, megfejthetetlen talánynak egy marhacsorda megjelenése vet véget, vannak vagy 15-20-an, pásztor viszont nincs mellettük, tehát önjárók, ránéznek erre az ostoba helyzetre, az intelligens emberek által konstruált civilizáció kudarcára, és sztoikus nyugalommal, végtelen bölcsességgel átbattyognak a túloldalra. Át a síneken, át a magasabbrendűségen, át ezen az egész magunknak kitalált, túlszabályozott világon. Egyiknek sem múlt másfél méteren az élete, és nem állította meg őket a másik oldalon egyenruhába öltözve senki, a forgalmijukat és jogosítványukat elkérve.

Miután a marhák utat mutattak, szépen lassan kiürült a tér, elfogyott a látványosság, mi is haladtunk tovább. Hamarosan elhagyjuk Ukrajnát, másfél napos tartózkodás után búcsút intünk neki, és – nekem legalábbis a tavalyi után – kicsit olyan lesz egy Ukrajnával szemben már ismertebb terepre, Romániába átmenni, mintha hazaérkeznék. Ha Romániát behelyettesítem Erdéllyel, akkor meg pláne. Furcsa érzés volt megtapasztalni másfél napig a szinte teljes kukaságot, hogy az a konyhaszintű angol nyelvtudás, amivel azt képzeljük, hogy a Föld bármely sarkában el lehet vele boldogulni, semmit sem ér. Azt a teljes magadra hagyottságot, hogyha nem csapatban lennél, hanem egyedül, vagy ha Miki és Zoli nem állna kis csapatunk rendelkezésére, mint két lábon járó, az idő által megtépázott kapacitású orosz szótár, a kétségbeesés mekkora mértékben venné át a hatalmat feletted, mekkora elidegenedést tudna jelenteni, ha egy adott nyelvi környezetnek ilyen mértékben nem tudnál részesévé válni. Mert a voda (víz) és vodka közötti különbségtételre is csak éppen alkalmas nyelvismeretre alapozni nyilvánvalóan nem lehet.
Aknaszlatina kis bolyongásra készteti az embert, ha a határátkelőt keresi. Nem tolják az ember arcába, sötétben főleg nem. Miki kitalált egy mentő stratégiát, úgyhogy a román rendszámú autók követése által a körzetet, kis kérdezősködéssel pedig a pontos helyét is sikerült belőni végül. Este 11, ottani idő szerint éjfél körül kopogtattunk be Romániába (ez a határátkelő csak 2007-től (újra)üzemel a két ország között, és elindulás előtt még azt is le kellett ellenőriznünk, hogy éjjel-nappali legyen, mert csúnya karambol lett volna a határon, a végcéltól pár száz méterre megrekednünk), szerencsére rajtunk kívül épeszű ember ekkor már nem próbálkozott ilyesmivel. Egyedül alkohol és cigaretta kérdéskörében firtattak minket, az általam szállított, vendéglátóinknak szánt Tokaji aszú a táskám még funkcionáló bal oldalában csak sunyin lapított ezekben a percekben. A papírokat egy vöröshajú playmate nézte át, háromszor is összevetette a valóságot az útlevélbe rögzített múlttal. Ezen kívül kénytelen voltam Zolitól a fényvisszaverős hátitáskáját elkérni, féloldalasan magamra rögzíteni, miután a mellényem a táskám - rissz-rossz cipzára miatt nehézkesen hozzáférhető - középső szekciójában ragadt. De semmi akadékoskodás, semmi testüregmotozás, semmi csomagkipakoltatás, a határátkelésről itt is csak pozitív tapasztalatokat gyűjtöttünk össze. Persze lehet, hogy csak legyintettek ránk, elég bolondok vagyunk magunktól is, nem kell az ő rásegítésük.

Viszont rendesen megvárakoztattuk vendéglátóinkat, még a reggeli eső, majd az esti szürreális utazás, végül a határkeresés felrúgta az itinert, és egyetlen lehetőség lelkiismeretünk megnyugtatására, hogy másnap nemzeti ünnep, tehát munkaszüneti nap vár Románia lakosságára. Kis máramarosszigeti cirkálás után végre célba csapunk, sikerült a kilométerszámlálót ma is 200-ig elpörgetnünk, úgyhogy meglehetősen jól esik az a földi boldogság, amivel Oti bácsiéknál a kései óra ellenére hirtelen találkozunk. Akinek volt már része benne, jól tudja, milyen három nap összes porát, az izzadt koszt eltüntetni a lefolyóban, zuhanyzás közben, milyen végre három nap után ágyban, és nem buszmegállóban aludni, egyáltalán aludni, és nem őrködni, és milyen három nap után meleg kaját, méghozzá mennyire finom erdélyi vacsorát enni. Le-leragadó szemekkel még pár szót váltani, és ilyenkor is még új dolgokkal, egy ország kultúrájával, mindennapos életével ezekben a beszélgetésekben megismerkedni. Még ekkor is, nem a lábad és nem egy jármű segítségével, de Utazni.

next level: http://yossarian.blog.hu/2013/11/27/kalandozo_magyarok_karpataljan_es_erdelyben_negyedik_nap