yossarian

62 méterével Európában a fatemplomok közül második

Az idő és hely létmeghatározó jelentőségét túlbecsülni lehetetlen, kellemesebb nyolckor, mint ötkor, és ágyban, nem buszmegállóban ébredni. Félidőben vagyunk, és talán unalomig idézem be állandóan a tavalyi akciónkat, de összehasonlítási alap nem akad más, jövőre már az ideivel is bővül a repertoár. Szóval akkor azt mondtuk közvetlenül a móka után, hogy szép volt, jó volt, de ha még eggyel több napot rápakolunk, az már overdrive fokozat, és az élmény rovására megy. Ehhez képest nem egyet, hanem rögtön hármat toldottunk hozzá idén, és innen, a negyedik naptól élesedett a teszt, vajon jól cselekedtünk-e.
Annyira azért óvattal kezeltük a kérdést, hogy kifejezetten lazára, pihenősre vettük a figurát, és semmilyen teljesítménykényszert nem aggattunk magunkra erre a napra. Azt mondtuk, hogy jó lenne a Borsai-hágót abszolválni, a hegyről lejönni, de ha végül nem sikerül, hát nem vetjük az első szakadékba magunkat. Just relax!

Így aztán akadt idő mindenre. Először is a reggelire, és a mics nemcsak tegnap este, hanem most is finom volt, Marika néni padlizsánkréme pedig egy új és kellemes felfedezés. A táskámat is megvarrtuk, megint ez a királyi többes, szóval csökkentett képességeim és kézügyetlenségem kibontakoztatása helyett Miki megvarrta, illetve kapott a biciklim egy kifejezetten csinos fadarabot felszigszalagozva a hátsó villára, miután a táska gyári merevítésének elégtelen állapota következtében hirtelen mozdulatokra hajlamos volt a küllők közé látogatni (hát ha csak ezeket a felmerült, orvoslandó műszaki problémákat nézem, nemcsak saját wellnessigényeink kielégítése szempontjából volt célszerű ezt a fix szálláshelyet beiktatni, hanem a technika rehabilitációs kezelését is nehéz lett volna Oti bácsiék nélkül elképzelni). Fényképezőgépek akkumulátorait is hízókúrára kellett fognunk, főleg a második nap éjszakája, párás levegője szívta ki az erőt belőlük.

Máramarossziget egy kis ékszerdoboz, rengeteg szép épülettel, barátságos utcácskával, és a belvárosban igen nagy forgalommal. Ezúttal rokonlátogatás apropóján volt alkalmunk alaposabban szétnézni is, és hát messze van, nagyon messze, még autóval is, de megéri a fáradságot.
Az egyik templomból ki is hallatszik az ima, a dallamos éneklés, előtte a téren utcáig ér az emberek tömege. Nagy a zsúfoltság, a mai nemzeti ünnep gyökerei egyházi talajban fogantak. Ma még többször szembesülünk vele, talán a kiváló nyári időzítés következtében ez a nap tényleg megmozdítja ezt az országot. Hogy ennek mekkora jelentősége van valójában, elég csak a mi nemzeti ünnepeinket végigsorjázni, március 15, augusztus 20, október 23 közül melyik a legegészségesebb, aktuálpolitikától leginkább mentes, igazi népünnepély.

Mint ahogy aktuálpolitikai demagógia diktálta őrület volt pár éve nálunk a vasárnapi nyitva tartás kérdéskörének piszkálgatása, miközben egyszerű munkajogi szabályozással elejét lehetne venni a kereskedelemben dolgozó nép nyomorgatásának. Itt nincs ilyen szívbajoskodás ez ügyben, mert a helyi Lidl-ben (ennyi reklámért már igazán járna egy kis szponzorpénz) még ezen a nevezetes napon is hozzájutottunk a kóla, jégkrém és csoki fejadagunkhoz, illetve tölthettük fel a készleteinket a még hátralévő távolságra. Magyarul itt nagyon sokan, hoppá, még az egymás között megdicsért, csinos pénztároslány is tud, de kint is szóba elegyedik velünk egy helybéli magyar, felmálházott bringáinkat látva jól feltételezi, hogy az anyaországból tekertünk idáig.

A várost elhagyva két út áll előttünk, és mi a festőibbet választjuk. Ez a táj fatemplomairól nevezetes, bár emberi kéz érintése nélkül sem lenne szabad ezen a völgyön szemlehunyva átutazni, majd a végén hegyen át kikapaszkodni. Balról hegyek, jobbról hegyek, közte jellemzően egyenes, sűrűn egymás mellé nőtt, apró és takaros falvakkal. Mintegy 40 kilométer hosszan tekergünk itt, a falu népével sok helyen körmenetek során találkozunk, rengetegen baktatnak az út szélén népviseletbe öltözve. Szinte mindenhol esküvőre készülődnek, vagy már a közepén tartanak, és haladni ugyan alig-alig tudunk, kár lett volna kihagyni ezt a kavalkádot. Jó volt az időzítésünk, egy-egy tájkultúrát megismerni csak így, beleszagolva lehet.

Zoli agya vágott a leggyorsabban, Barcánfalván, annak egyik szatellit településén tényleg skanzenszerű helyen, egy kolostorban álltunk meg egy bő órára, csak itt nem a falusi életmódot, hanem a környék jellegzetes fatemplomait koncentrálták egy hegyek lábánál megbúvó, könnyen bejárható, igen kulturáltan kialakított és szemet gyönyörködtető parkba.

Kicsit tanakodtunk, vajon belépős-e, de kiderült, ezt a vidéket nem, csak a mi gondolkodásunkat, feltételezéseinket hálózta be a kapitalista fertő. Ilyen helyre nálunk minimum egy ezres lenne a beugró, itt és most nekünk ingyen volt lehetőségünk a leesett állunkat a gondozott gyepről összeszedegetni.

Nemcsak emberi alkatrészt, hanem drótot is guberáltunk itt, amiből egy tízessel arrébb, ebédszünetben font küllőt Miki egy anyaghiba miatt elpattant korábbi helyére, na hát ő az az ember, és nem MacGyver, aki a jég hátán is megél. Mi bezzeg csak használati utasításnak megfelelően, kajázásra használtuk ezt a pihenőt, Krisztián hatalmas erszényéből még chips is került nem létező asztalunkra. Bárszekrényünk már napok óta van, Zoli innovatív táskaelrendezése révén a közös használatban tartott mustárt, kenyeret a középső részből varázsolja elő.
(Többnapos túrákon magunkkal cipelni sosem cipót, kétkilós veknit, hanem szeletelt szendvicskenyeret a legalkalmatosabb. Zárható a csomagolása, ezért sokáig friss marad, kis helyen is elfér, és mivel szabályos hasáb alakja van, könnyen be is gyömöszölhető, helyigénye kalkulálható).

Amelyik meredek, az rövid, ez az általános szabály igaz a délután fél 3-as hegyünkre is, a Zoncolanról meg nem kell tudnia még mindenkinek. A Fogarasi-havasok pedig talán jövőre… Most ez is szuszogós, így ebéd után közvetlenül, fent pedig Kusturica és egy esküvői menet, zenével, szerpentinen kígyózó kocsisorral, szemrevaló menyasszonnyal. Hirtelen kicsit ez is valóságon túli, a természet lágy ölén nem kifejezetten erre a parádéra készül az ember.

A túloldalon markáns lejtő, majd a síkon szélezés és felkészülés a Borsai-hágóra. A késő délutánra tekintettel ma elkezdjük, és valószínűleg holnap befejezzük a csúcstámadást. Én egy kicsit tartok a hegyen éjszakázástól, mert ugyan a medvékkel bátran birokra kelek, de a hideggel szemben tehetetlen vagyok. Márpedig az 1416 méteréből még elég sokat legyűrünk ma, és azért ez mégiscsak a Kárpátok, már a neve is tekintélyt parancsoló.
Néhol újraaszfaltozott, néhol csak készülnek rá, azért elég jól lehet haladni az utakon, egymás után hagyjuk magunk mögött a kisebb-nagyobb településeket. Szakadozunk, így időnként bevárjuk egymást. Borsa előtt is ez történik, amikor egy furcsa jelenségre, csodabogárra akadunk, a tolószékes pofa egy lábbal, kezében zseblámpát lengetve, az őt kerülgető kamionokat azzal instruálva lökdösi fel magát háttal az emelkedőn. Sziszifuszi munkája eredményeképp mellénk ér, és angolmagyarspanyolromán keveréknyelven kapcsolatot teremt. Nemhogy kéregetne, inkább ő akar minket meghívni kávéra, de végül csak a kabátcipzárjának megjavításában segédkezem (négyünk közül ehhez a legügyetlenebb, hogy sikerült pont engem kiszúrnia?). Fura fazon, illene a csapatba.

Borsa – a román Dabas – vagy 10 kilométeren keresztül boldogtalanított minket, legrosszabb pillanataiban a délutáni pesti csúcsforgalmat idézte fel bennünk, tulajdonképpen utcafesztivál keretében tömény koncentrációban jött velünk szembe a komplett nemzeti ünnep. Esküvői menet itt, felállított színpad amott, a látványosságok felé végeláthatatlan tömegben emberek és autók hömpölyögnek, az átlagsebességet óránként centikben mérik. Mikivel ketten kaparászunk, Zoli és Krisztián mögöttünk látótávolságon kívül, telefonon vesszük fel a kapcsolatot időnként. Egy örökkévalóság a kijutás, erősen alkonyodik, amikor a fák közé érünk. A hegymenet már a házak között megkezdődött, és tekintetünk alkalmas éjszakai szálláshely után kutat. De csak kapaszkodunk, eredmény nélkül, egyre sötétebb kilátásokkal. Végül, már az éjszakában Miki elindul megvizsgálni egy fák közé kószáló földutat, én pedig őrt állok, hátha befutnak Zoliék.

Egy mozdulattal dobok ki az ablakon 700 kilométert, pedig csak a hőmérsékleti adatokat szerettem volna kiolvasni a telemetriából. Hideg szél fúj keresztül rajtam, nincsenek jó kilátásaim a fagyhalál elkerülésére. Amúgy a medve reális veszélyfaktor itt, Románia e tekintetben Európa leggazdagabb országa, és a Kárpátok erdei ideális élőhelyet biztosítanak a számukra. Ugyan ritkán támadnak emberre, de ha egyszer megteszik, nem kétséges a 4-500 kilós pofonok kozmetikai kockázata. Nincs az a photoshop…
Miki mindkét problémára megoldást jelenthető, multifunkciós felfedezéssel érkezik: talált lent egy juhakolt, némi sepregetéssel lakhatóvá alakítható. Úgy fél órát várunk a srácokra, akik egyébként biztos jól szórakoznak, mert Mikinek Krisztián helyett hölgy, nekem Zoli helyett szintén hölgy válaszol a telefonba. Krisztián jobban járt, hang alapján neki jutott a fiatalabb évjárat. Megérkezve természetesen mindent tagadnak, a román mobilszolgáltatóra, itthon ma már elképzelhetetlen félrekapcsolásra hivatkoznak:)
A juhakolban alvás ötlete nem arat osztatlan sikert, főleg miután a részletekbe is betekintést nyerünk. Az akol hat rekeszből áll, és ebből ötben bokáig ér a szar. Az általunk kiszemelt viszont csak egy nagyobb darabot tartalmaz, ezt középről bottal sarokba kotorva minden luxust nélkülöző lakrészt kapunk. Zolival ketten be is költözünk, Mikiék pedig úgy döntenek, kintről őrzik majd az álmunkat.

Azon kívül, hogy bízok benne, a ma lelazázott 104 km is elegendően elfárasztott, egyéb óvintézkedéseket is megteszek az alvásom, a fázás elkerülése érdekében. Altató gyanánt jófajta chillout-ot hallgatok, emellett összesen 6, azaz hat réteget aggatok magamra: ez áll egy rövid és egy hosszú mezből, két pulóverből, egy dzsekiből, és magából a hálózsákból. Itt, nagyjából 1000 méteren igyekszem komolyan venni a témát, mert ha fázok, és mellé még vacogok is, képtelen vagyok elaludni. A didergés, tehát a virrasztás az akolon kívül garantált lenne, itt legalább szél ellen védve vagyok. Egyetlen bibi van csak a dologban, ha az akol tényleges lakói pásztoruktól hajtva éjszaka netán megérkeznének, önkényes lakásfoglalásunk komolyan gondolkodóba ejtené őket. De legalább birkaprémbe burkolózva az előbbi gondjaim nem nyomasztanának.

next level: http://yossarian.blog.hu/2013/12/01/kalandozo_magyarok_karpataljan_es_erdelyben_otodik_nap