yossarian

Nagy Imre, Kossuth, Széchenyi, Szent István ma másra sem jók, de mindegyik kiváló apropó egy-egy wellness-hétvégére, lehetőleg csütörtökre vagy keddre élesítve, hogy négy legyen a háromból.
(Mégha egy szombat el is vérzik ennek az árán. Dehát több is veszett Mohácsnál...)


Már a mesterségesen kikényszerített pátosszal, a didaktikus iskolai megemlékezésekkel félrenyelünk, de azért adatszerűen bebiflázzuk, magunkba karistoljuk. Később az erkölcsi minimum éthosza parancsol, magatartási norma lesz belőle, kötelező formai elemekkel, kimerevedett végtagokkal, akár egy hulla. Pedig a történelem csak elevenen ér valamit, ha közvetlen kapcsolatot tudsz vele teremteni, ha meg tudod szólítani, és válaszol a kérdésekre, ha összeköti a jelent a múlttal, és a jövővel.
Ez az állapot a nemzeti büszkeség, a kilenc és félmillióból senki sem ismeri igazán, kóstoló, ha jut neki néhanapján. A fegyelmezetten előadott formagyakorlatokat, a megszokott rítusokat, felvett identitásokat hiba lenne ezzel összekeverni.



Iskolás éveinkben mindenki, de legalábbis legtöbbünk fejében összeáll a lexikális törzsanyag, életrajzok, évszámok, címek, anyja neve Hrúz Mária, valójában néhány rubrika egy rossz hatásfokú excel-táblában. Semmitmondó, sőt felesleges kapacitáspazarlás, bár nyilván a vegyészeken, dietetikusokon és Schobert Norbin kívül a szőlőcukor kémiai képlete is az a teljes összlakosságnak. Oktatási rendszerünk folyamatos utánállítása a használható, és használandó tudás tartományába evolúciós szükséglet, az általános műveltség kényelméből és biztonságérzetéből kiszakadni, ezt az álintellektuális álarcot letépni elkerülhetetlennek látszik. A diverzifikáció egyrészt specializációt, másrészt a pragmatikus ismeretek előnyben részesítését követeli meg, az egyre többféle típusú tudástartalom elsajátítása ugyanannyi idő alatt nem valósulhat meg a kevésbé fontosak érdeksérelme nélkül.

Történelmi tudásunk anyagát tehát érzéketlen, idegvégződések nélküli számok, események, nevek alkotják, és mint az előbbiekből is levezethető, ennek fajlagos súlya is folyamatosan csökkenőben van, alig pár generáció néhány évtizede alatt is érzékelhető, sokak számára ijesztő az erodáció. A kollektív emlékezet persze más, ennél több, ahhoz kell még valamilyen termékenyítő erő, katalizátor, érzelmi töltet. Személyes viszonyrendszer, a semlegesből, a közömböstől történő elmozdulás.
Mivel a magyarság utolsó hivatkozott történelmi katarzisa, 1956 is már olyan sűrű ködbe vész, olyan kevesen ápolnak valódi személyes kapcsolatot ezekkel az eseményekkel, hogy hiába is várjuk, magától nem hatalmasodik el rajtunk a meghatottság, és ennél persze csak még rosszabb a helyzet március 15-én, vagy épp augusztus 20-án. A hivatalos megemlékezések, állami ünnepségek kiüresedettek, hacsak nem pofozza fel az aktuálpolitika, mondjuk egy őszödi hányással, vagy rezsiharccal.
De ha épp nincs (bár általában sajnos akad) ilyen habosítópatron kéznél, akkor vajon mivel tuningolható megfelelő üzemi hőmérsékletre az évente rendszeresen, és többször visszatérő pillanat, mi kell a szív megdobbanásához? Mi kell magyarságtudatunk izzásba hozásához, eksztázisához?
Semmi különös, csak hát abból nekünk más sincs, csak hiányunk. A nemzeti büszkeség ugyanis feltételezi a birtoklást, hogy nemcsak valaha volt a miénk, hanem jelenleg is tulajdonoljuk, hogy méltók vagyunk az örökségre. Hogy ma is Kossuthok, Bethlenek, Rákóczik, Maléterek járnak közöttünk. Nézz szét, látod őket? Ebben a korcs maszlagban, ebben a tohonya örvénylésben megtalálod őket? Ugye nem? Nem véletlen, hidd el, Árpád letagadná, hogy valaha is köze volt ehhez a néphez!
Nagyon nehéz úgy a mellünket verni, hogy nincs mire. Vannak, akik megpróbálják, náluk vallássá, ebből kifolyólag identitássá válik a nemzeti érzület, és mivel önazonosság, és megsemmisülnének nélküle, ragaszkodnak is hozzá, kapaszkodnak bele. Ugyanakkor ez a sajátos handabandázás valós tartalom nélkül nevetséges magyarkodásba fullad, mert lehetetlen jelenkori gnóm mivoltunkat figyelmen kívül hagyni. Elszégyellni kellene inkább magunkat, hogy hova jutottunk, miközben honnan indultunk.

Lehet, hogy március 15 egy János-hegyi kirándulásról, augusztus 20 a tűzijátékról, október 23 pedig egy fogyatékos amerikai vígjátékról szól, de azért van egy utolsó menedék, ahova nemzeti identitásunk többé-kevésbé egészséges állapotában visszavonult. Többé-kevésbé, mert mondjuk focistáinkat nehéz szeretni, eredménytelenségük mellett emberileg is no roxa áj, de vízilabdásainkért, jéghokisainkért, úszótehetségeinkért dagadó keblekkel tapadhatunk a képernyőre, vagy szurkolhatunk akár élőben is, az ő sikereik lettek a mi valódi nemzeti ünnepeink. Belülről is átélhető, valódi öröm, ami ösztönszerűen párosul a nemzeti büszkeséggel, munka és eredmény mögöttesével, teljesítménnyel, és a megérdemelt jutalmával. Mindazzal, ami a magyar hétköznapokból szinte teljesen elveszett, és aminek visszaszerzése nélkül történelmi múltunk csupán egy betemetetlen tömegsír.