Mint ahogy tavaly a szász Segesváron…
… úgy idén is barangoltunk kerékpár nélkül:
A Madarasi-Hargita a székelyek szent hegye, oda elmenni egyfajta zarándoklat.
Az ezeréves határra két keréken terveztük, négy keréken érkeztünk:
Itt, Gyimesbükkön található az Osztrák-Magyar Monarchia egykori legkeletibb vasúti őrháza, valamint a Rákóczi-vár romjai.
Csíksomlyói templom:
Kolozsvár közelében a Tordai-hasadék kihagyhatatlan:
Krisztiánék a Fogarasi-havasokat választották:
És jövőre talán a kétkerekű négyesfogat is. Egy hegy, csak egy hegy az idei sok helyett, de a Transzfogaras igazi uralkodó, királyi vad, kiemelt figyelmet érdemel. Számszakilag is más kaliber, mint a mostani portyánk, pedig ezt is impozáns adatokkal lehet jellemezni.
Összesen 1111 kilométert tekertünk, hat nap felhasználásával, pihenőnap nélkül. Három nagyobb mászásunk, hegyünk volt, három közepes nagyságrendű (2-300 méter), és számolatlan kisebb, 4420 méter szintet tartalmazva. 1491 méteren szívtuk magunkba a legkevésbé oxigéndús levegőt, a Pongrác-tető után aszfalt nélkül, még a Borsai-hágó 1416 métere sem tudott vele versenyezni. Maximális sebesség valahol 70 felett, minimumban 0 alá nem estünk. Éjszakánként átlag 10 Celsius körül, nappal a 30 fokos beosztásnál, vagy felette tartózkodott a hőmérő higanyszála. Láttunk huszonnyolcezer-hatszázötvenhat házat, kétmillió-hétszázezer embert, a fűszálak esetében pedig kiakadt a számláló. Állítólag fogytunk is, de én erre sosem figyeltem.
Bicikliztünk lehunyt szemekkel, hogy aztán ezt az alvást egy szivattyúsházban pihenjük ki. Az ukrán határon átjutni, Beregszászon ebédelnünk sikerült csont nélkül. Munkácson kirakatokat nézegettünk, utána már a hegyeket. Kádból borszékes vizet engedtünk, alig három óra múlva viszont már hullott ránk eső, villám, áldás az égből. Vigyáztuk egymás álmát egy buszmegálló hajlékában, estünk neki hegymászásnak kora reggel. Tiszteletünket tettük a Vereckei-hágón, körtét és jó szót kaptunk Alsóvereckén. Rohantunk lefelé mintegy 60 kilométeren keresztül, vacsoráztunk Peugeot-ámulat közepette. Tehenek mondták ránk, hogy hülye marhák, és csempésztünk át alkoholt az ukrán-román határon. Máramarosszigeten ötcsillagos ellátásban, onnan 30 kilométerre fatemplomok csodálatos látványában volt részünk. Tekertünk esküvői hegymenetben, és faluünnepélyen. Másztunk hegyet sötétségben, háltunk és fagyhalált szenvedtem juhakolban. Könnyezve nevettünk 1416 méteren, a Kárpát-medencét odahagyva elalélva szemlélődtünk Vatra Dornei hegyeiben. A Békás-tóra már szavakat sem találtunk, pedig még előttünk a Békás-szoros…Hegynek – a Gyilkos-tó után, de még a Tolvajos-tető előtt, csupa Btk. – nekimentünk off-roadban. Balánbányán sör, lángos, Csíkszeredáig a nagy rohanás. Repülés a Hargitára fel, éjszakai száguldás a Hargitáról le. Az utolsó méterek, aztán pálinka, tárcsás grill, tivornya…Ugye nem is történt olyan sok minden velünk?
Aki maga is végigjárná, lerajzoltuk neki, kalauznak GPS-be is feltölthető:
bikemap.net
Ugyan sokkal melósabb, és kalandmentesített változat, de a Google Streetview segítségével is végig lehet menni, vagyis majdnem: az ukrán részek kivételével fel lehet fedezni az út minden porcikáját. Kóstolgatni is szabad, a konyhafőnök ajánlata
Máramarossziget,
Barcánfalva-monostor,
Borsai-hágó,
Vatra Dornei,
Békás-tó,
Békás-szoros,
Homoródfürdő,
majdnem az egész:)
Hivatalos megjelenésünk is volt, 15 perc hírnevünk itt és itt található.
Furcsa volt október elsején ilyen híreket olvasni, havas képeket látni arról a vidékről, ahol alig másfél hónappal előtte még verejtékben fürödtünk kánikulai viszonyok közepette. Hegyek, nem viccelnek.
Egyedül a Borsai-hágó, meg a puttonyos Dacia. Ott végleg összekovácsolódott ez a négy ember. Kiszakadva a hétköznapokból, komoly fizikai és lelki próbatételek kohójában, nevetőgörcsbe rándulva. Ahogy Árpád bejött a Vereckein, mi meg kimentünk a Borsain, kvázi vérszerződés volt ez számunkra.
Krisztián és Zoli külön is méltatandó, mert Mikivel ketten már jó ideje gyarapítjuk az agyalágyultak táborát, fizikálisan tapasztaltunk már ezt-azt, nem hatódunk meg egy-egy combosabbra kontúrozott túratervezetet látva, de ők még csak nemrégen, őrült hívószavainkat meghallva vágtak bele nem középiskolás fokon. Napi 200-akat meghajtani, komoly hegyekre felkapaszkodni, az önkéntelenül felmerülő holtpontokat és a fájdalmat kezelni megsüvegelendő teljesítmény, és tőlük, a „szakmába” emelt szinten így bekapcsolódó barátainktól nagyon-nagyon komoly, nem hétköznapi produkció. Ez nekik, tőlük volt igazán babérkoszorút érdemlő.
Az útvonal, ennyi emelkedővel, és ilyen kevés napra elosztva ugyanis alapos felkészültséget, edzettséget és rutint követel meg. Dallast, Szomszédokat és Thomas Mannt kenterbe verő hosszúságú beszámolóm valójában nem csak öncélúan, a velünk megtörténteket magunknak megörökítve készült, hanem azzal a szándékkal is, hogy akár ezeken a nyomokon, ha kell, komfortosabban, több napra elosztva, akár más égtájak irányában, de kedvet teremtsen nyeregbe pattanni, gyakorlott és kezdő kalandvágyók számára.
Ez a műsorszám viszont nem jöhetett volna létre segítők, Miki erdélyi rokonainak fogadókészsége nélkül. Már másodjára vártak és vendégeltek meg minket, adtak szállást, mutatták meg Erdély látnivalóit, és mivel tudom, ezek a sorok eljutnak hozzájuk is, itt is szeretnék köszönetet mondani ezért.
Dóra, Ildi, Feri, Gizi, Béla
(a képen ugyan nem szerepelnek, de hálánkat szeretném kiterjeszteni Edit és Laci, illetve máramarosszigeti vendéglátóink, Oti bácsi és Marika néni felé is).
Hogy mi következik ezután? Transzfogaras a Fekete-tengerrel, de szóba került Franciaország is, májusra pedig három napra három ország van előirányozva. Ötletekben ezentúl sem szenvedünk hiányt, lábaink megállíthatatlanok, kalandvágyunk kielégíthetetlen.
Széles a határ, elférünk benne.
Utolsó kommentek