Meghagytuk a hanyatló nyugat ópiumának.
forrás: Vajdaságma
East side, West side, ősrégi huzavonát tett helyre ez a döntés. István még erőszakkal kardozta az Urálból épp ideérkezett hátrafelé nyilazó atyafiakat az európai kultúrába, Jánossal-Mátyással már mi vetettük lábunkat a küszöbre netovább gyanánt, majd a Kossuth-Széchenyi-Deák triumvirátus modern politikai szellemmel a polgári gondolkodásnak ágyazott meg. Mindeközben Batu kán, Szolimán, Sztálin rángatott vissza a vállunknál fogva, Brezsnyev Kádáron keresztül smárolt le minket, Rákosi meg csak simán egy gennyláda volt.
Valamiért mindig áltattuk magunkat, hogy az öreg kontinens a honállomásunk, pedig aki járt arrafelé, mondjuk egy Ady, a pillanat törtrésze alatt képbe kerülhetett, mekkora tévedés, vagy inkább hazugság ez. Nem az egzisztencia, az már csak következmény. Máshogy mozog az agyunk, másképp gondolkodunk. Szarabbul. Más a társadalmunk, a közösség iránt érzett felelősségünk, a közösségbe vetett hitünk. Szarabb. Más az érzékenységünk, más az intellektuális állapotmutatónk, más a vezetői kultúránk. Alulfejlett, enervált, alattvalói.
Ma már nagyjából ugyanannyi évet számlál a rendszerváltozás utáni fellélegzés, mint a kádári poshadás, és bajban lennénk, ha meg kellene határozni, valójában melyik az átkosabb. Az egyik bűnben született, és több-kevésbé bűnösen is élt, a másik pedig ha nem is szeplőtelen fogantatás, de azért egy mosolygós csecsemőként kezdte, hogy aztán NER becenéven ócska pitiáner tolvajként, útszéli rablóként végezze. Ha a nagyhatalmi kényszerpálya valamiképp magyarázattal szolgál a legvidámabb barakk szoftdiktatúrájára, ezúttal nincs mentség, úgyhogy nyugodtan verjük a fejünket ütemes placcsanásokkal falba az elmúltharminc elmúltnyolcéveinek elszalasztott lehetőségei, a kihagyott ziccerek után.
Ostoba nép, amely a történelmi esélyét így eljátsza. Most lehetett volna kapaszkodni, most kellett volna a kompországot nyugati kikötőben leláncolni, most voltak a kapuk - ha csak résnyire is - kinyitva. Van ez is olyan gyászos, mint Trianon.
Amikor a CEU (Central European University, fordítsuk is le, és morzsolgassuk, Közép-Európai Egyetem) Budapestről Bécsbe költözik, maga Közép-Európa költözik el tőlünk, hagy itt minket az egykori vasfüggöny boldogtalanabbik oldalán. Jelképes ez az egész, a 90-es évek elején hitt a kisgyerekben, amelyik aztán felcseperedve káromkodva megtagadja. A legjobb családban is megesik? Aligha.
Nickelsdorf nyugat, Hegyeshalom kelet, volt már így. A mi választásunk, ezúttal legalábbis. Persze, a mából nézve Sopron is jobban járt volna, ha a leghűségesebb jelző helyett mostanság már csak nosztalgikus könnyeik, meg sárfesz sz-es bájjal kiejtett basszamegjeik emlékeztetnék őket groszungarn gyökereikre.
Valójában mi magunk vagyunk az egyetlen igazi eurázsiaiak, ez a két világ között választani nem tudó szerencsétlenkedés, félig ilyen, félig olyan, szemez Catherine Deneuve-el, de végül mindig Gogolák elvtársnővel fekszik össze. Sose lesz fehérorosz, kazah, azeri láncravert, de nem lesz - hiába vágyakozik - brit, francia, osztrák öntudatos sem. Elvan a provinciális trágyalevében, tocsog benne, forog össze-vissza, de irányba egyszer se áll. Nem is komp ez, csak egy lyukas ladik.
forrás: Pixabay
Utolsó kommentek