Egy vak ember áll a kereszteződésben. Zöldre vált a lámpa, ő nem mozdul. Nem hallani a sípolást, elnyomja a nagyváros moraja. Mindenki siet a dolgára, de azért csavargatja a fejét, vajon most mi lesz az idős bácsival? Végül valaki odasiet, és átsegíti a zebrán. Egyvalaki. Ötvenből egy. Kevés.
Egy hajléktalan az aluljáróban apró tálkáját szorongatja. Nem néz az emberek szemébe, a mocskos padlót bámulja naphosszat. Részeg kábulatban tölti egész nyomorúságos életét, másképp el sem viselhetné. Néha-néha valaki beledob egy fémszázast a kistálkába. Néha-néha. Százból egy. Kevés.
Egy adományvonal, a végén sok beteg kisgyermek. Születésükkor a kezükbe kapták halálos ítéletüket. Mégis, beesett arcukon nincsen vád, csak végtelen szomorúság. Könnyeik hiábavalóak? Valaki a telefonért nyúl, pénzt adományoz. Valaki. Ezerből egy. Kevés.
Kevés, kevés, kevés.

Van-e bármi értelme ennek a több ezer évnek?

Eleve hibás kódkészlettel rendelkezünk? Belénk van égetve a mardosó versenyszellem, az önpusztítás? A kapzsiság, a kizsákmányolás, az önző énszeretet?
A demokrácia önbecsapás, hazug mese. Nincs változás, az erősebb fennmarad, a gyenge elpusztul. Színház az egész világ, és vak az emberiség, ha ezt nem veszi észre.

Ember! Százmilliók nyomorognak. És te tűröd! Behunyod a szemed, inkább nem veszel róla tudomást. Mert valójában te is gyenge vagy. Zavarba jössz, amikor a vak öregemberen kell segíteni. A lelkiismereteddel szembesülni félsz, amikor a hajléktalan nyomortanyája mellett elhaladva nem nézel rá. Ez a kisebb ellenállás felé menekülés a gyengeség jele.
A gyengeség méreggé alakul, a méreg pedig kínzó haláltusává. A közömbösség páncélja azt eredményezi, hogy nemcsak pusztulnak körülötted, hanem kínlódva pusztulnak. Nincs kegyelemdöfés, ahhoz is gyáva vagy.

Talán elölről kellene elkezdeni ezt az egészet. Ádámtól és Évától, vagy az ostoros egysejtűtől, kinek hogy tetszik. Talán tényleg szét kellene bombáznunk egymást atommal, vagy megfulladni az olvadó jéghegyek vizében. Mind a hatmilliárdunknak. Talán.

Mert belenézek az ember szemébe, és nem látom az embert.

Igaz, hallhatunk lélekről is, de csak ritkán találkozunk vele. Ötvenből egyszer, százból egyszer, ezerből egyszer.

A karácsonnyal pedig még ritkábban.
Sohasem.
Már sohasem.
A karácsony bársonyosan simogató titokzatos sötétség, a végtelen biztonság álomteli tudata, a megnyugtató érzések ösztönös ölelése, maga a megfoghatatlan képzelet.
Képzelet és emlékezet.
Érzések és hangulatok.
Sohasem kristálytiszta gondolatok.
A kisgyermek elmosódott képei, és a felnőtt bántóan éles valóságtudata. Egy virággal telehintett mező, és egy kopárságtól szürkéllő sziklafal.
Elérhetetlen élet, és elkerülhetetlen halál.

Elveszett a karácsony. Örökre meghalt.

Nincsenek érzések már gondolatok nélkül. Befolyásolt és megerőszakolt lélek, egy elkeseredett hajsza az elérhetetlen után, és a halva született, mégis a legelevenebb remény.

Emlék marad, kihűlt teste felett zokogunk. Én is. Te is. Mindannyian.

A gyerekek persze nevetnek.
A karácsonnyal együtt nevetnek.
Csoda?
Övék a csoda.

Talán örökké gyereknek megmaradni...sosem felnőni, mindig gyerekként élni. Együttérezni, adni, nevetni, játszani, csodálkozni.
Szeretni.
Igen, talán ezt kellene tenni.
De legalább nekik - ha magunknak nem is - megengedni.

Igen, talán ezt kellene tenni.

És akkor a karácsony is örökké élne.