- Pálinkás jó reggel, meg háziboros, parasztkolbászos, sonkaszeletes, és persze kabátos hús. Gyorsan pörög a kalóriaszámláló, és nincs aggodalom bennem a napi kilométerpenzumot illetően, tankolásunk kétszer akkora távolságra hitelesít minket. Az éjszaka nyugodtan telt, a medvék nem rámolták el a kiskanalamat, és végig zavartalanul tudtunk pihenni. Házigazdáink kedvessége, bőkezűsége egy jottányit sem csökkent tegnap este óta, és legszívesebben megülnénk itt egy pihenőnapot, annyira jól érezzük magunkat.
- Nehézkesen is parancsoljuk lábainkat munkára, az első kilométerek jobbára beszélgetéssel, az első emelkedők pedig intenzív szuszogással telnek. A friss reggeli levegő leginkább henyélésre csábít, arra, hogy kifeküdjünk egy napsütötte domboldalba semmittenni, és a tudattalattinkban is kényelmesen fészkeli el magát a hátralévő 160 kilométer ráérőssége, az az elmúlt két napban ismeretlen érzés, hogy nagyvonalúan bánhatunk a rendelkezésünkre álló idővel.
- Dicsőszentmárton (Tarnaveni) az első nagyobb város, de addig még taposni kell a kilométereket, és racionálisan két dolog lehetséges: vagy visszafele utazunk az időben, vagy háttal ülünk a biciklin. Ugyanis a kilométerköveken először csökken, majd növekszik a szám, miközben ugyanazon az úton maradunk, nem érintünk egyetlen kereszteződést sem. Ráadásul innen hiányzik az a Romániában egyébként általánosan elterjedt (kerékpárosnak különösen) hasznos találmány, hogy a kilométerkövekre felírják a következő nagyobb városig még hátralévő távolságot. De nem volt mit elvétenünk, elvileg jó irányba tartunk, hacsak nem cserélték fel egymással az égtájakat. Mondjuk egy mókás kedvű medve…
- Járt utat a járatlanért hagyjuk oda, amikor a murvásnak indulót választjuk az aszfalt helyett. Időnkbe belefér, a hegyet látjuk magunk előtt, tehát olyan nagyot nem tévedhetünk. Utólag persze rekonstruálható, hogy az aszfalt a hegyet kikerülve csalinkázik, de most minek kerülgessük, amikor át is mehetünk rajta? Kezdetben murvás, nagy szemű kavicsos, és 7-8 %-os. Aztán a kavics elfogy, csak homok marad, majd a haladást egyre meredekebb falak is megnehezítik. 20% feletti kegyetlenkedések, amiket a 10%-os „teraszokon” pihenhetünk ki. A felmálházott járműveinknek ennyi öröm bántóan, nekünk pedig fájdalmasan sok. Talán csomagok nélkül fel tudnánk küzdeni magunkat végig nyeregben maradva, de így esélytelen, a homok miatt bőven akad olyan rész, ahol tolnunk kell a gépeket. A könnyű nap ugye…na, az tegnap volt.
- Szakad rólunk a víz, mire felérünk, másfél literrel biztos könnyebbek lettünk alig fél óra alatt. De a látvány, és maga a kaland is megéri, a létező legjobb döntés volt az ismeretlen földutat választani, a vadkeletet a civilizált aszfalt helyett. Ezek azok a pillanatok, azok a kalandok, amire egész biztosan visszaemlékszik az ember még évtizedek múlva is. Megint csak utólag előre visszanézve tudható, hogy 400 méteres magasságba kapaszkodtunk fel, és ez nagyjából a teljes szintemelkedésünk is a murva-homokon az aljától számolva, hiszen 100 méter alatt indítottuk a hegyet. Rendesen megdolgoztunk vele, és az előbbieken kívül felébresztésünkre, álmos henyeségünk legyőzésére, izmaink üzemi hőfokának elérésére is a legalkalmasabb eszköznek bizonyult.
- Lefelé indulva egy kordéját velünk szemben hajtó székely parasztasszonytól érdeklődünk, minden út Dicsőszentmártonba vezet-e. A válasz igen, de a lefele ettől még nem lesz egyszerűbb. Mikinek pláne, az országútit – nomen est omen – a vékony kerekeken különösen nehéz kormányozni ezen a technikás, 20-25%-os lejtőn, a homokos-kavicsos terepen. Rángatnunk kell a féket folyamatosan, mert három másodperc elég lehetne a kilövéshez, olyan hamar gyorsulnánk fel megállíthatatlan ágyúgolyó-állapotba. Csuklónk erőteljesen fárad, a megpakolt kerékpár összes súlya oda koncentrálódik. De élvezzük, semmi kétség!
- Lent egy gémeskút, általunk nem fogyaszthatónak ítélt vízzel. Pedig már el vagyunk tikkadva. Begurulunk egy faluba, de még sokáig girbegurbázunk a házak között, mire kiérünk az aszfaltútra. Néhány kilométer még, és beérünk Dicsőszentmártonba.
- Hát az első kilométerek az a balkáni hangulatot árasztó világ, amit a különféle körlevelek poénszekciójából már ismerhetünk. Balról cigánytelep, jobbról meg valami irtózatosan hosszú ipartelep, óriási méretű kürtőkkel. Az úton koszos képű cigánygyerekek között szlalomozunk, a legkülönfélébb közlekedési-szállítási eszközökkel rendelkeznek. A cigánytelep itt is csak cigánytelep, mennyiségileg különbözik csak az otthoniaktól. Nagyobb ország, a nyomor kiterjedtsége, méretei is nagyobbak.
- Bezzeg a belváros! Igazi európai miliő. Elképesztő a kontraszt, itt tényleg csak pár lépés választja el a Balkánt Európától. Pár pillanattal elébb még nyomorba és kilátástalanságba botlottunk lépten-nyomon, most pedig luxusautók sorakoznak az irodaház előtt, gondozott és rendben tartott, felújított (eu-s pályázatokból, mert ugye annak riasztóan uniformizáló jegyeit messziről felismerni) közparkok mindenfelé, délelőtti nagyvárosi nyüzsgés és hangzavar.
- Nem állunk meg, a bőséges reggeli még elvisz minket egy ideig biztosan. Vizet viszont vételezünk, ehhez egy hazai szem számára is ismerős kékkutat szemelünk ki. Kicsit alaposabban megvizsgálva találunk rajta egy „Mohácsi Vasmű” feliratot, Trianon előtti elszármazását ezzel is bizonyítja.
- Hiába váltják egymást a jobbára már magyar névtáblával is rendelkező települések (minimum 50%-os magyar népesség kell hozzá) 6-7 kilométerenként, a következő mintegy 40 kilométer, a délelőtt hátralévő része kicsit fásultan telik el. Ehhez leginkább az utak állapota járul hozzá, általános magyarországi színvonalat idézően toldozott-foldozott, kátyús, szekérnek is botrányos. De csak fogjuk be a szánkat hamar, mert az egész eddigi utunk során végig aránylag jó minőségű aszfalton tudtunk tekerni, ellentétben az itteni helyzetről érkező rémhírekkel. Az igazság inkább ott áll meg, hogy itt vagy kifejezetten jó utakkal, vagy nagyon rossz állapotúakkal találkozhat a vándor. Ami itt szar, az tisztességesen szar, hitványságban középutat nem ismernek. De egyébként arányaiban sokkal több közlekedésre alkalmas aszfaltcsík van errefelé, mint amit egy alapvetően balkániként aposztrofált országtól elvárna az ember.
- Na persze ez csak Erdély, Romániának még olyan jelentéktelen részei is vannak, mint a Havasalföld, illetve Moldva, ott még bőven meg lehet igazságtartalommal tölteni a nyomorhíradót. Tény, hogy a kelet-európai modernizációban pár lépéssel mögöttünk járnak, még, mert ottjártában-keltében az az érzése támad az embernek, hogy könnyedén fognak leelőzni minket. Nagyobb potenciál van bennük, nagyobb ország, a számításba veendő francia testvéri segítséggel könnyebben boldogulhat. Ismerve a hazai politikai viszonyokat pedig szemernyi kétségünk sem lehet.
- Minden strapa ellenére legyűrjük a Balavásárig hátralévő utat, enyhén dombos, lankás terepen, megálljt viszont csak a következő faluban parancsolunk magunknak. Egy kisboltba térünk be, ahol a jégkrém és sör mellé szívélyes magyar szavakat is kapunk. A fiatal eladó srácról kiderül, hosszabb időn keresztül dolgozott Kecskeméten, még szegről-végről közös ismerőst is találunk a múltban kotorászva. Hitetlenkedve csóválja a fejét, amikor megtudja utunk végcélját, szerinte lehetetlen az előttünk magasodó hegyen áthatolni. Megnyugtatjuk, haraptunk már nehezebbet is ennél, össze fogjuk hozni. Három nap múlva, amikor autóval tartunk majd hazafelé, ismét betérünk hozzá, barátságosságát újabb jégkrémvásárlással viszonozzuk.
- Belátható távolságban a végcél, Székelyudvarhely. Vannak alternatív útvonalak, ha nem ragaszkodnánk a főúthoz. Rövid tanakodás után ezúttal a biztosat választjuk, és majd három nap múlva, amikor autóval zarándokolunk el Bözödújfalura, a Ceausescu parancsára elárasztott faluba, látni fogjuk, hogy nem döntöttünk rosszul, mert az útviszonyok a tó mellett kanyarogva meglehetősen betegesek, még vánszorgásra is alkalmatlanok.
- A főút kicsit forgalmasabb, ellenben itt már tényleg itthon járunk: Hármasfalva, Erdőszentgyörgy, Makfalva, Sóvárad…magyar települések, bármerre is rakjuk a lábunkat, illetve kerekeinket. Az út mentén árusok, áfonyát, gyönyörű aranysárga mézet, fűszerpaprikát kínálgatnak. Szemem, mint az elmúlt napok során mindvégig, valósággal issza a tájat. A Kis-Küküllő völgyében pedálozunk, körülöttünk kisebb-nagyobb hegyek koronája. Erdők, tavak, patakok, az alföldi pusztaságból érkeztünk közétek!
- Kései ebédet tartunk Szováta előtt, és a vagdalthús-konzerv csak komoly babramunka után adja meg magát a nyitónak. Telefonon jelezzük a közeledésünket, már csak hatvan kilométer van előttünk, egy meghódítandó heggyel, ami a reggeli spontán mászástól eltérően előzetes terveinkben is szerepelt.
- Szováta egy üdülőközpont, az itt található Medve-tó nevezetes idegenforgalmi célpont. A tavat körbeölelő hegyek miatt – akárcsak a tengervíznek – jelentős sótartalma van, amit reumatikus betegségek kezelésére használnak. De mivel gyönyörű környezetben fekszik, nemcsak a gyógyulni vágyók keresik fel, és éppen ezért nekünk is megér egy kitérőt.
- Persze ehhez a látványhoz kapaszkodni kell, és a csodák teljesen váratlanul tudnak rátörni az emberre: egyszer csak kikanyarodik elénk egy harmincas éveiben járó háziasszony, és minden különösebb erőlködés nélkül nyomja felfelé a 8-10%-os emelkedőn, arcán semmilyen nehézség nem tükröződik. Tízévesforma kisgyereke is tartja egy ideig az iramot, de ő aztán kiszáll, és gyalog folytatja, a szerpentin helyett a lépcsőzést választja. A sportos anyuka ellenben nem alkuszik, és mi nemcsak azért nem érjük utol, mert a látványtól földbegyökerezett a lábunk, hanem a tempónk is a tisztes távolságtartáshoz elegendő csupán. Az elismerésünket az sem csökkenti, hogy a csomagokkal telepakolt kerékpárok hátrányos helyzetűvé tesznek minket.
- A tó tehát kihagyhatatlan annak, aki erre jár. Innentől viszont - visszaszaladva a városba – elkezdődik a folyamatos kapaszkodás. Felhők gyülekeznek a fejünk felett, talán egy-két cseppet el is enged az égbolt, de negyedóra múlva már újra a napsütés uralkodik. Megállunk még egy út menti büfében kólázni, ivóvízzel felszerelkezni. Maga a komolyabb meredekségű kaptató csak Korond után kezdődik, addig még 4-5%-on megyünk fel, mintegy 10-15 kilométeren keresztül.
- Parajd sóbányájáról híres, az utána következő Alsósófalva pedig a defektes kerekükkel rohangáló purdékról. Megállunk, mert akad nálunk pumpa, viszont a gumiban is még tüske, így nem tudunk segíteni a magyar-román keveréknyelvet használó kissrácoknak, akik mellékesen fagyiravalót kunyerálnának, sikertelenül. A koldusbotról itthon is vannak napi tapasztalataink, de nagyságrenddel erőteljesebben, összegszerűségét tekintve is nagyobb számban van jelen ez odaát, a kéregetés lépten-nyomon utoléri az embert.
- Korondon a népművesek utcai kavalkádja, fazekak keverednek kürtös kaláccsal, tarisznyák váltják a bőrtáskákat. Mi csak kulacsot töltünk a Mohácsinál, és indulunk neki a hegynek, ami erdővel indít, és fennsíkon ér véget.
- Ha igazán élvezem a hegymenetet, akkor egyszer csak azon kapom magam, hogy önkéntelenül kilógatom a nyelvem a számból. Épp ezért talán elég is annyi, hogy a hegycsúcson lóg az a bizonyos nyelv, és nem a megerőltetéstől. Na persze nem is voltak brutális paraméterei a hegynek, összességében talán 350-400 méter szintet tartalmazott, és a meredeksége végig 10% alatt maradt. Erdő szegélyezte szerpentin, bár így este 6 körül már a napfény sem erőszakos. Ízlett, mint ahogy a rohanás is lefelé, egészen Farkaslakáig.
- Farkaslaka Tamási Áron szülőfaluja. Mivel szinte wellness-napot tartunk, ráérősek vagyunk, legurulunk az emlékházig. Elég bonyolult labirintus vezet odáig, kavicsos-köves meredek kis utcácskákon, és a vékony kerekeinket még a keresztbe átfutó esőelvezető csatornák nyílásai is megtréfálni igyekeznek. Azért csak odatalálunk a lócákon ücsörgélő, egymással beszélgető – ez erre divat még, nem zabálta fel a szabadidejüket holmi xfaktor, meg valóvilág – falusiak kedélyesen biccentenek felénk. A szülőház előtt fotók születnek, mivel bemenni már nem tudunk a kései időpont okán.
- Ellenben pálinkavételre, szőnyegvásárlásra invitál bennünket a szomszédasszony, aki szőtteskészítő nyugdíjkiegészítő elfoglaltságának piacot könnyen talál az idelátogató turisták körében. Sokat beszél, mi tulajdonképpen szóhoz sem jutunk. Nem fogy ki belőle a szufla, és mindenről eszébe jut valami, egyszerre 4-5 téma is meg van nyitva. Politizál is, szaporán köpködi ki magából a gyurcsányokat, az mno összes publicistája sem ér fel elbűvölően aranyos vitalitásával, robbanékony lerohanásával.
- Gyurcsány sátán, ez tagadhatatlan. Kint tartózkodásunk alatt bárki, akivel szóba elegyedünk, maga hozza fel a 2004-es népszavazást, ami a mai napig vérző sebet ejtett az erdélyi magyarokon. Mert ők tulajdonképpen szigeten élnek, magyarként tartják magukat számon, de elszakítva az anyaországtól. A technikai feltételek ma már megvannak, hogy naprakészek legyenek az itthoni eseményekkel kapcsolatban is, a román televízió helyett is hírtévét néznek, magyarországi híradóból tájékozódnak a történésekről. Így remélem azt is látják, hogy Orbán is ördög, aki talán még megátalkodottabb volt, amikor saját politikai céljai érdekében használta fel őket, és erőszakolta ki azt a bizonyos december 5-ét, aminek a végeredményét előre tudta, stratégiájának része volt. Frontvonalba, egy politikai Don-kanyarba küldte az erdélyi magyarságot, a veszteséggel mit sem törődve egy nyomorult hatalmi játszma áldozataivá téve őket. Az állampolgársági törvénnyel 2010 óta egyenesen megmentőjüként tetszeleg, miközben bűne ugyanakkora, vagy talán még nagyobb is, mint az akkori mészárszéket működtető baloldalé.
- Vagy 10-szer biztos nekikezdünk a búcsúzkodásnak, mire az egyik hatásosnak bizonyul. Kikapaszkodunk az aszfaltra, és a lenyugvó nap fényében esünk neki az utolsó emelkedőnek, ami mögött már megpillanthatjuk Székelyudvarhely házait. A város határában megállunk, készül néhány fotó, hogy utána pár perccel már alkonyodó estében hasítsunk el az utcákon. A főteret keressük, több mint 600 kilométeres, három napos kerékpártúránkat a Milleniumi Székely Emlékmű előtt szeretnénk befejezni, de egy nagyobb rendezvény megelőzött minket. Valószínűsíthetően nem kerékpárral jöttek, csak ezért sikerülhetett nekik. Mindegy, augusztus 20-a közeleg itt is, ezért van ekkora felhajtás, mi meg keresünk magunknak egy másik szobrot. Végül Orbán Balázs asszisztál a záróképhez.
- Ami jól esik az embernek, abból repetáznia kell, így nekünk is jutnak még ráadáskilométerek. Tibódba tartunk, egy Székelyudvarhelytől 7-8 kilométerre fekvő faluba. Ott már várnak ránk, és bizony nagy az öröm, amikor a koromfekete éjszakában végre befutunk. Grillezik már a húst, töltik már a pálinkát, és még tűzijátékot is rendeznek a tiszteletünkre. Hatszáznegyven kilométer minden fáradtsága, minden ránk ragadt piszka, minden verejtékcseppje egyszerre szakad le rólunk, tűnik el egy pillanat alatt, és végül csak az öröm marad.
a teljes útvonal:
Utolsó kommentek