Bár a Mátra-Bükk emelkedőire tervezett, közel 450 kilométeresre és másfél naposra saccolt offenzívánkat leginkább időjárási okokból jövő évre halasztottuk, de azért mi sem gondoltuk, hogy a már-már hagyományossá váló nyár végi giganttúránk idei, kicsit felpuhított koncepciója lesz az elmúlt esztendők legkeményebb kiírása. Igaz, az végül is baromi jól hangzott, hogy két hegyet cseréltünk fel négyre, és ez azért sejtette már, hogy korántsem számíthatunk könnyű, laza pötyögésre, bármennyire is tűnt lightosabb elképzelésnek ez az eredetihez képest. Velencei-hegység – Vértes – Gerecse - Pilis tengelyt néztük ki magunknak, csak hogy legyen elég szint benne a fájdalomhoz. A fene gondolta volna, hogy nem is az emelkedőkkel gyűlik meg majd a bajunk igazán…

Szombat este 9-kor egy sörfesztivál kulisszái biztosították a megfelelő ráhangolódást az indulásra. Szükség is volt rá, mert enyhén szemetelő eső rondította a környéket, vele együtt a kedvünket. Miután kellően megolajoztuk az idén háromhengeresre épített motort (basszgitáron Pisti, szólógitáron Szilárd, a doboknál Imre) (vokalistát meg ne keress, ez nem egy nyálas tehetségkutató), nekiereszkedtünk az éjszakának. Szabadszállásig majdhogynem esemény nélkül, csak egy fémkulacs koppanása a hideg betonon, majd az érte nyújtózkodó munkahenger löttyedt puffanása töri meg a csendet. A történést körbeíró címszavak: kátyú, Pisti alukulacsa, Imre SPD-be öltöztetett lába. Olyan ez, mint egy múlt századi burleszkfilm: lenyúlsz a kulacsért, az egyik lábad már szabad, de a másikat még nem szedted ki, a pedálhoz van csatolva továbbra is, te pedig, nem tudni milyen megfontolásból, de mégis áthelyezed a súlypontodat a másik oldalra, és már dőlsz is el, mint egy frissen kivágott fatörzs. Mókás, mert még arra is van időd, hogy szólj a többieknek, most röhögjenek, mert mindjárt hemperegni fogsz. Egyhetes tábort úsztam meg fetrengés nélkül, pedig ott a csomagokkal telipakolt bicaj miatt még tétje is volt, és akkor most itt az éjszakai országúton verem oda magam, szerencsére sérülés nélkül.

Szabadszálláson pihenő, frissítés. Kifelé toltunk egy táblasprintet, hogy felmelegedjünk a hideg éjszakában. A krosszmotor nyert, bár útközben elhagyta a kollega a bukóját, de gondolom, nemcsak ezért üldözte a rendőr sebbel-lobbal. Mindenesetre elég ijesztő volt hirtelen belecsöppenni egy ilyen rendőrségi akcióba, pont miközben mi is sprinteltünk a részhajráért. Mindegy, amúgy is vesztésre álltam, még bőven a müzliaprítással és muzsikakereséssel voltam elfoglalva, mikor a többiek hirtelen felindulásból közfelkiáltották a táblahajrát.

És innentől aztán belekóstoltunk a levegőbe rendesen. Viharos erejű észak-északnyugati szél, amit se erdő, se domboldal, se kalákában felhúzott felhőkarcolók nem fogtak meg. Mi viszont teljes erőből arcba kaptuk, de talán nem is ez volt a legrosszabb benne. Nem az ereje, nem az iránya, hanem az érintése. Ez már nem a nyár lúdbőröztető, borzongató, mégis jóleső lehelete volt. Nem, ennek fogai voltak, ez harapott, ez már a sarkvidékről hozzánk készülődő tél jeges, goromba üzenetét hordozta. Az idei nyár egyébként is csupán nyomelemekben tartalmazott nyarat, de ezen az éjszakán arról is megbizonyosodhattunk, hogy igen korán véget is ért.

Furcsa reccsenések hallatszottak a kerekek felől időnként. Később derült ki, hogy egy békavonulásba gázoltunk bele. Az egyiknek sikerült egy meglehetősen bizarr temetkezési helyet választania, Pisti vázsárvédőjének felső részén pihent meg végérvényesen. Dunaújváros nomád iparvidéke amúgy vonuló békacsordák nélkül is szürreális hangulatot áraszt magából így hajnaltájt. Balra nézek, Csernobil, jobbra nézek, Csernobil. Nem éppen Miami Beach.

Dunaújváros után összeállt a gyorsvonat. Váltott vezetéssel küzdöttünk a pofaszél ellen, 27-28-al darált a hernyó. Reggel 6-ra már a Velencei-tó partján csodáltuk a napfelkeltét, és noha a víz egész kellemesen meleg volt, eszünk ágában sem volt megmártózni. Inkább nekiestünk első hegyünknek, a Velencei-hegységnek, ami a maga 250-300 méteres szintjével bemelegítésnek, a hegymenetre való ráhangolódásnak pont megfelelt. Sok gondot nem is okozott, könnyen átbuktunk rajta. Lovasberényben Szilárd a kormánytáskájába pakolt egy komplett szőlőhegyet, menet közben kényelmesen szemezgethetett belőle. Miután a szél viharos ereje továbbra sem akart csillapodni, így a síkon nem igazán volt lehetőségünk kipihenni a hegymenetet, ezért egészen Csákvárig, a Vértes aljáig talpalhattunk teljes erőbedobással.

A Vértes meg pláne nem azért lett odatelepítve elénk, hogy majd ott rápihenünk a továbbiakra. Itt már 400 méter fölé kapaszkodtunk, majd folyamatos fel-le húzódások nehezítették az életünket, mielőtt levágtattunk volna Tatabányára. Elég hosszú ideig játszadozott az idegrendszerünkkel és a lábainkkal a hegy, mert a csúcs után még vagy négyszer-ötször ereszkedtünk 300-250 méter körülire, majd vissza újra 400-ra. De mire délelőtt 11-kor megpihentünk Tatabányán, végre a napnak ereje is lett, és megválhattunk a hosszúujjúinktól

Sajnos itt Szilárdtól is meg kellett válnunk. Elkezdett vacakolni a térde, így okosabbnak látta, ha nem erőlteti tovább. Hosszútávon az egészségét kockáztatta volna, és bármennyire is fájdalmas döntés, ilyenkor az eszére kell hallgatnia az embernek. Azok az önkínzó távolságok, emelkedők, sebességek, amiket meghajtunk, amúgy is már rég nem az egészségmegőrzésről szólnak. Ez már az overdrive fokozat, mint amikor egy autót folyamatosan a maximális fordulatszámtartományban használunk, autópályán vagy éppen versenykörülmények között. Gyorsabban használódunk, kopnak el az alkatrészeink, túlterhelődik a szervezetünk, hangosan ropognak a térdeink. Persze a genetika itt is meghatározó tényező, láttam én már 68 éves országúti bringást vígan tekerni. Nekem nagyon ritkán szokott fájni a lábam, ami vagy a szerencsés génkonstelláció, vagy egy látens alkatrészelhasználódás eredménye. Akárhogy is, mindig pontosan érezni kell, mit engedhetünk még meg magunknak, és adott esetben józanul mérlegelni, aztán letépni a rajtszámot. Schumachernek a kereke, a kerékpárosnak a lába lyukad ki időnként.

A Gerecse egy érdekes hegység. Sok kis domb, apró hegy mozaikjából áll össze ez a gyönyörű tájék. Folyamatos fel-le hinta, nem túl magasra, de ez a sok 100-150 méteres szintezés azért nyomot hagy a lábakban. Tarján és Bajna előtt még ennél is nagyobb hegyeket kell megmászni, és itt bizony már 8-10 %-os, meredekebb kaptatóknak is neki kell menni. A látvány mindenesetre bőségesen kárpótol a nehézségekért, az ország egyik legszebb vidékét fedezhetjük fel errefelé. Tát környékén országútis csapatot vettünk észre magunk mögött, naná, hogy rákapcsoltunk, és nem engedtük őket közelebb kerülni, egy idő után fel is adták a hiábavaló küzdelmet ezekkel a markos alföldi lögényekkel:D. Esztergom előtt meg mi küzdöttünk egy nagyot, amikor angolul kellett elmagyarázni két kerékpáros leányzónak a hogyantovábbot, miközben nekünk sem volt egészen tiszta a képlet abból a zavaros interjúból, amit egy helybélivel folytattunk le ugyanezen okból kifolyólag.

Párkányban eredetileg sörözni akartunk, de mivel csúszásban voltunk az itinerünkhöz képest, így tesco lett belőle, az utolsó és legmagasabb hegyünk előtti kóla, mogyorókrémmel elvadított sajtos stangli, joghurtos müzliszelet, mindez energiaitalba pácolva. Mindent a cél érdekében, ami a dobogókői leágazást, és az előttünk álló 12 km-es kapaszkodást, mintegy 600-650 méterre jelentette. Nem volt igazán meredek rész ezen az emelkedőn, de a nap eddigi nehézségei, a már letudott három hegy, de főleg a 150-180 km, amit élből ellenszélben kellett ledurrantanunk, szolid, békés tempót parancsolt ránk. Nem kapkodtuk el tehát a hegyet, és közben megbeszéltük, hogy bár eredetileg egészen Kecskemétig lábon terveztük a napunkat, a Nyugatiban inkább felkapaszkodunk egy hazafelé tartó vonatra. Nekünk pont elég, hogy tudjuk, meg tudjuk csinálni, ha akarjuk, de minek akarjuk, ha nem élvezzük. Pár évvel ezelőtt még másként gondolkodtunk, ide nekünk az oroszlánt is, de ma már ésszel élünk mi is.

Szentendréig az autósok hozták ránk a frászt néhányszor még, valahogy nehezen fér a fejembe, hogy miért szeretnek 5 centire mellettünk téblábolni, miközben mi is 40-50-el robogunk lefelé. Római-part, Újpesti vasúti híd, majd a Váci út, ahol megengedtünk magunknak egy kisebb bikemessenger-őrületet, afféle levezetésként. A vonaton részemről már csak durmolás, hogy aztán vasárnap este ott fejezzük be, ahol elkezdtük: a sörfesztivál kebelén.

Talán nem lett olyan kalandokban bővelkedő az idei nagy túránk, mint a korábbiak, de mégis: 20 óra alatt mentünk 300 km-t, négy hegyet másztunk meg, nagyjából 2000 m szintet csak felfelé, és közben érintettük majdnem az összes autópályánkat (M5, M8, M6, M7, M1, M0). Mégsem ezekben a számokban rejlik ennek a vállalkozásnak nehézsége, nem ettől lett ez az eddigi legbrutálisabb csúcstúránk. Mentünk már 300-at számtalanszor, mentünk már hegyre számtalanszor, de nem úgy, hogy ebből majdnem 200-at, hogy előtte majdnem 200-at orkánerejű ellenszélben kellett ledirigálnunk. Ez iszonyatosan igénybe vette a szervezetünket, rengeteg energiánkat emésztette fel, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az eredeti Mátra-Bükk elképzelés keményebb lett volna, mint amilyenre sikeredett ez végül. Jövőre mindenesetre megint arrafelé kacsintgatunk majd, mert a mi lábunk már sohasem áll meg.