yossarian

 Minden erkölcsi prédikáció, lelkiismereti érzületre apelláló üres szentbeszéd ellenére szavazni ugyanis nem állampolgári kötelesség. Huszonöt év demokráciagyakorlata, az ország végtelen züllöttsége, gazdasági és morális csődje, a hatalomba juttatott erők sorozatos kudarca csak azt bizonyította be, hogy ez a nép vagy magából kitermelni, vagy kiválogatni képtelen a megfelelő embereket erre a feladatra.
A korábbi joggyakorlat által nyitva hagyott kiskaput mára megtalálták, és kulcsra zárták: a 25%-os részvételi feltételhez kötött "érvényes és eredményes" választási győzelem ma már a múlté, akár egyetlen szavazattal is trónra juthat akármilyen féleszű. Persze a már-már vallásos érzülettel, rajongói hévvel elhülyült párthívők sokasága biztosítani fogja a matematikailag is indokolható győzelmet, hiszen nyájba verődve nem volt nekik elég az elmúltnégyév, az elmúltnyócév, az elmúlthuszonötév...

Ugyanakkor az előző választási rendszer emlegetett passzusa nem csak üres szófosás, gyakorlati jelentősége is lehetett volna. A részvételi előírás legitim jogi eszközt biztosított mindenki számára, hogy kifejezze, egyetlen politikai erő sem érdemli meg állampolgári bizalmát. Valóságos és erkölcsileg is indokolható demokratikus eszköz, egyfajta népi obstrukció volt egy rosszul működő demokrácia elleni tiltakozásra, a rendszer blokkolására. A bizalomvesztés számszakilag is kimutatható manifesztációja, a politikai elit iránti közutálat egzakt mérőszáma. Nem mellesleg a forradalmon kívül az egyetlen opció egy deformálódott, elromlott, szavatosságát vesztett rendszer megbuktatására.
Ma már ez sincs a kezünkben. Azok ott fent szemfülesebbek voltak, mint mi itt lent eszesek. Hamarabb falaztak körbe minket, mint bárki is észrevette, sikított volna. Valószínűleg pont ezt érdemeljük, a politikai elit kvalitásai minden tekintetben tükrözik az őket odajuttatókét. Süket, ezzel a változással együtt pedig már néma analfabéták országa is lettünk.

Mondj nemet!

Mint ahogy tavaly a szász Segesváron…

Kisimultak a ráncaim, erőtől duzzadnak a hajhagymáim, eltűnt a narancsbőröm, és ehhez csupán annyi kellett, hogy egy alvással, ne pedig hiábavaló fetrengéssel töltött éjszaka után indítsam a napot, ellentétben egy korábbival. Kell is a vitalitás, az utolsó napra nem kevés mászás jutott. Az indulás utáni kis halmok a tó körül csak bemelegítésnek, az íze kedvéért, majd lesz  a Békás-szoroson keresztül egy Pongrác-tetőnk 1257 méteren (kb. 400-ról kezdünk), a vége felé pedig Székelyudvarhely előtt 40-50 kilométerrel a Tolvajos-tető kb. 1000 méteren (500-ról indítunk), már a Hargitán. Ezek csak az előre felkaristoltak, megjegyzettek, kerül még az utunkba számtalan előre várt, és majd hardcore-terepbringázás révén egy váratlan, ám annál eszementebb móka.

Összerámolva a cókmókot keresünk egy reggelizőasztalt magunknak, és

Akármennyire körültekintően is jártam már el itt, a helyszínen, a citerát csak nem tudtam végül elkerülni. Pedig nem sarkvidéki rettenet járta át a tagjaimat, körülbelül 6-7 fokig hűlt le a levegő. Elaludni természetesen, ahogy vártam, nem nagyon sikerült, hunyhattam vagy egy-két órát, azt sem egyben. Kétségtelenül bebizonyosodott, hálózsákváltásra lesz szükség a közeljövőben, mert a jelenlegi a malibui tengerpartra kiválóan megfelelne, de hegyek között betegesen anorexiásnak számít.

A többiek egészségesebb éjszakát tudhatnak maguk mögött. Még lefekvés után nem sokkal elgurult egy autó közvetlenül a lakosztályunk mellett, de

62 méterével Európában a fatemplomok közül második

Az idő és hely létmeghatározó jelentőségét túlbecsülni lehetetlen, kellemesebb nyolckor, mint ötkor, és ágyban, nem buszmegállóban ébredni. Félidőben vagyunk, és talán unalomig idézem be állandóan a tavalyi akciónkat, de összehasonlítási alap nem akad más, jövőre már az ideivel is bővül a repertoár. Szóval akkor azt mondtuk közvetlenül a móka után, hogy szép volt, jó volt, de ha még eggyel több napot rápakolunk, az már overdrive fokozat, és az élmény rovására megy. Ehhez képest nem egyet, hanem rögtön hármat toldottunk hozzá idén, és innen, a negyedik naptól élesedett a teszt, vajon jól cselekedtünk-e.
Annyira azért óvattal kezeltük a kérdést, hogy kifejezetten lazára, pihenősre vettük a figurát, és semmilyen teljesítménykényszert nem aggattunk magunkra erre a napra. Azt mondtuk, hogy jó lenne a Borsai-hágót abszolválni, a hegyről lejönni, de ha végül nem sikerül, hát nem vetjük az első szakadékba magunkat. Just relax!

Így aztán akadt idő mindenre. Először is a reggelire, és

Negyed 12-től vagyok szolgálatban, a sápadt holdfény megvilágította hideg leheletem szinte ráfagy a géppuska zúzmarás csövére. De csak jöjjenek erre azok a neokapitalista fasisztoid kommunyista náciférgek, ellátom a bajukat, elveszem a ceruzaelemeiket.
Az enyéim ugyanis két méterrel arrébb, elérhetetlen távolságban fekszenek, és a feltett szándékom, hogy virrasztásom másfél óráját egy Agatha Christie audiobook társaságában töltöm, már a startvonalnál elbukott, miután az mp3player alig 5 perc után lemerült. Sose tudom meg, ki volt a gyilkos.
Az eddig lealudt másfél óra sem volt teljesen zavartalan, közben egy autó visszagurult, és fényszóróval tanulmányozta díszes, az eső elől buszmegállóba költözött kompániánkat. A kompozíció úgy áll össze, hogy a T elágazás keresztpontján mi vagyunk és a buszmegálló, a talpa pedig az a kis település, amerre reggel továbbindulni szándékozunk. Buli van a kis falunkban, feltételezem, sűrű menetrend szerint érkeztek eddig, és az őrszolgálatom kezdetével pedig távoznak az autók, a lebukás veszélye, az általános rizikófaktor tehát meglehetősen magas.
Tegnap már tisztáztuk, hogy az itt lakó népek sem veszik vérünket ok nélkül, ennek megfelelően a legellenségesebb reakció, amit az elhaladó autókból kaptunk, az üdvözlő dudaszó és vidám kurjongatás volt. Miután valószínűleg hírünk ment, a hazafelé tartó autók a kíváncsiságtól hajtva buszmegállónknál lelassítottak, az öbölrészbe behajtottak, de bántani minket eszükben sem volt. Különös érzés persze éjszakai vártán lenni, éjfélkor egy teljesen idegen ország teljesen idegen nyelvi környezetében, egy hegy aljában a buszmegállóba beszorulva a reggeli fényeket várni, de utólag visszagondolva a legnagyobb fenyegetést ránk ott és akkor a hajnali hideg jelentette.
Az eső persze már csak cseperészik, a vihar dühe gyorsan elvonult. 1 óra körül átadom a Zolitól átvett stafétát Mikinek, hogy ő majd Krisztiánt virrasztassa az éjszaka utolsó negyedében.

Kicsit töredezetten nézünk egymásra a szürkés reggelben, Zoli és Miki padra ágyazott, és

Akár egy öreg csotrogány a téli zimankóban, mi is csak szívatóval voltunk képesek életre kelni, éppen a házigazdáink által nagyon kedvesen ránk tukmált forró tea kellett vérkeringésünk újraindításához, a megfelelő cirkulációs folyamatok eléréséhez. A legjobb hajdúsági, vagy a legjobb nyírségi almatermést kívánjuk nekik, attól függően, hogy melyik tájegységhez tartozónak érzik magukat, mert ma már egyáltalán nem természetes az a kedvesség, amivel négy fáradt vándort befogadtak éjszakára.
A kerékpárútra kikapaszkodva először azt vesszük észre, hogy hideg van: hajnali öt körül csak egy legény van egypólóban a vidéken, ámbár Krisztiánt majd három nap múlva a Borsai-hágó sem dideregteti meg. Mátészalkai bevásárlás lebeg a szemeink előtt, és a tegnapi után nem felelnék meg a kiegyensúlyozottság közszolgálati követelményének, ha nem említeném meg e helyütt a Tesco nevét, gyakorlott kerékpártúrázók pontosan tudják mennyit ér a non-stop kifejezés, és mennyit jelent a kiépített wc-infrastruktúrájuk. Input-output, két szoba összkomfort. Addig még tapossuk böcsülettel, a nyírségi tájkultúra erdőben kanyargó országútjai már egy teljes nagyságrenddel emelik a kulisszák élvezeti értékét a tegnapi puszta-szántóföld-kukoricás turmixhoz képest. Nyírbátorban hirtelen reggeli, de háromnegyed nyolcra már 60 a hátunk mögött, az élelmiszergigant falai pedig szemünk előtt magasodnak.
Terveztem a lókolbászt, de nem találtam, helyette ott helyben fánk és ivójoghurt, a következő két napban pedig nutella és vékony szalámi jelentette a kalóriabázist. Miki indulás óta kattogó-csattogó hajtóművére is igyekeztünk gyógyírt találni, de

A hétfői indulás reggelén hajnalán csak a másfél nappal korábban letudott délutáni két-három órás szunyókálásba tudtam kapaszkodni. Egyébként az előző két nap éjszakára eső alvásmennyisége a két órás első, illetve a másfél órás második etap szummájaként 3 és fél órát kiadva nem sok jóval kecsegtetett. Mindannyiszor elhatározzuk, majd aztán, mint valami közhelyes újévi fogadalmat, sose tartjuk be, hogy egészségesen és bőségesen alszunk a tekeréseink előtt.
Idén nem sikerült kivitelezni ezt a Kecskemét-Szentantalfa (Balaton)-Kecskemét, illetve a Mátra kétnaposon, sem a Mecsekbe szervezett körtáncunknál, de emlegethetném bármely nagyobb vállalást a repertoáromból. A magyarázat mindig kézen fekszik és magától értetődik, utólag pedig önirónia is körbelengi, de menet közben azért sűrűn szórom magamra az átkot emiatt. Persze csak akkor, amikor épp ébren vagyok.
Igaz, Krisztián mást sem tudott volna tenni, hiszen előző este még a Balatonról énekelte magát haza, Miki pedig egy kormányszártörésből épült fel az utolsó pillanatban. A kivétel egyébként erősíti a szabályt, így Zoli tisztességes sportemberhez méltóan már este tízkor sztenderd alvási pozícióba helyezte magát. Egyáltalán nem baj, hogy lesz közöttünk az első napon is egy normális, aki tiszta fejjel rendelkezik, velünk ellentétben.
Így négyen. A tavalyi kétemberes (a fennmaradó napok itt és itt) csak odatúra után idén nem a visszafogottság jellemzett minket a tervezéskor. Három ország, a Kárpátok észak-keleti vonulatának néhány elhanyagolható jelentőségű kaptatója (úgyis mint Vereckei-hágó, Békás-szoros), aztán egy kis hűtlenkedés, elhagyva a Kárpát-medencét, illetve egy-két kisebb pocsolya (Gyilkos-tó pl.)…szóval bevásároltunk megint. Hat nap, ezerszáz kilométer. Megannyi látványosság, megannyi kaland. Jelszó is született, majd a hatodik napon.

Miki, Zoli, Imre, Krisztián

 A szervizpumpáról nem, a sátorról sikeresen lebeszéltük Krisztiánt (ezt a második nap végén majdnem meggondoltuk, de akkor már úgyis késő lett volna). A szentkirályi úton most is ugyanazok a gondolatok zakatoltak a fejemben, mint tavaly, milyen furcsa, milyen más ilyenkor végignézni az ezerszer látott környékbeli, ismerős tájon, abban a tudatban, hogy persze, jössz majd visszafelé újra, csak egy kicsit messzebbről, mint azt megszoktad. Ez nem ugyanaz, mint amikor hétköznap kijössz időfutamozni rutinból, pedig az út, a beleszakadt kátyúk, a mellette lévő házak, fák, bokrok ugyanazok, ugyanolyanok, mint tegnap voltak. Ugyanazok, és mégsem ugyanazok.
Ez a kvázi-skizofrénia aztán nemcsak

           Végre előkapartam, amit akkor sem kellett volna elkeverni, amikor pár hónapja kezembe adták. Nyilván letaglózott a briliáns gondolatfűzés, és csak most tértem magamhoz annyira, hogy felérjek a szintjére.

             Januárban ritkásan szoktam hosszabb távokat megtekerni, de idén úgy alakult, hogy már újév napja után rögtön útra keltem másodmagammal egy csekély 160 kilométer kedvéért. Az időjárás a téli körülményekhez képest ideális volt, hiszen napközben egészen 7-8 fokig kúszott a hőmérő higanyszála. Ettől függetlenül eredetileg nem állt szándékunkban ilyen hamar elkezdeni a szezont, de aztán bizonyos történések kerékpárra parancsoltak minket.

            Ceglédről már éppen kifelé tartottunk, valami külterületi részen hajtottunk, amikor egy rendőrautó jött velünk szembe. Ránk se hederítettek, és mivel egyikünk sem viselt önkényuralmi jelképet magán, nem volt kibiztosított géppityó a kezünkben, és annyira tajtrészegek sem voltunk, hogy koordinációs problémáink lettek volna, tulajdonképpen magától értetődő is volt, hogy békén hagynak minket. Végül nem így történt, fél perc után kapcsoltak, és utánunk fordultak. 
          Kerékpárút-használatot hiányoltak, és mellettünk valóban húzódott egy keskeny aszfaltcsík, állapotáról, fontosabb paramétereiről majd később… Hivatkoztunk távolabbi célpontunkra, a gyér forgalomra, a kerékpárutak általános helyzetére, a sportkerékpáros jellegű tekerés alapvető kritériumaira, mindhiába. Figyelmeztető lövés helyett rögtön vadra mentek, és 3000 forintos helyszíni bírsággal honoráltak. Ezt a nagylelkű gesztust én nem fogadhattam el tőlük, úgyhogy a feljelentést választottam. Henteljük le ezt inkább a bíróságon.

-    Pálinkás jó reggel, meg háziboros, parasztkolbászos, sonkaszeletes, és persze kabátos hús. Gyorsan pörög a kalóriaszámláló, és nincs aggodalom bennem a napi kilométerpenzumot illetően, tankolásunk kétszer akkora távolságra hitelesít minket. Az éjszaka nyugodtan telt, a medvék nem rámolták el a kiskanalamat, és végig zavartalanul tudtunk pihenni. Házigazdáink kedvessége, bőkezűsége egy jottányit sem csökkent tegnap este óta, és legszívesebben megülnénk itt egy pihenőnapot, annyira jól érezzük magunkat.

-    Nehézkesen is parancsoljuk lábainkat munkára, az első kilométerek jobbára beszélgetéssel, az első emelkedők pedig intenzív szuszogással telnek. A friss reggeli levegő leginkább henyélésre csábít, arra, hogy kifeküdjünk egy napsütötte domboldalba semmittenni, és a tudattalattinkban is kényelmesen fészkeli el magát a hátralévő 160 kilométer ráérőssége, az az elmúlt két napban ismeretlen érzés, hogy nagyvonalúan bánhatunk a rendelkezésünkre álló idővel.

-    Dicsőszentmárton (Tarnaveni) az első nagyobb város, de addig még taposni kell a kilométereket, és racionálisan két dolog lehetséges: vagy visszafele utazunk az időben, vagy háttal ülünk a biciklin. Ugyanis a kilométerköveken először csökken, majd növekszik a szám, miközben ugyanazon az úton maradunk, nem érintünk egyetlen kereszteződést sem. Ráadásul innen hiányzik az a Romániában egyébként általánosan elterjedt (kerékpárosnak különösen) hasznos találmány, hogy a kilométerkövekre felírják a következő nagyobb városig még hátralévő távolságot. De nem volt mit elvétenünk, elvileg jó irányba tartunk, hacsak nem cserélték fel egymással az égtájakat. Mondjuk egy mókás kedvű medve…

-    Járt utat a járatlanért hagyjuk oda, amikor a murvásnak indulót választjuk az aszfalt helyett. Időnkbe belefér, a hegyet látjuk magunk előtt, tehát olyan nagyot nem tévedhetünk. Utólag persze rekonstruálható, hogy az aszfalt a hegyet kikerülve csalinkázik, de most minek kerülgessük, amikor át is mehetünk rajta? Kezdetben murvás, nagy szemű kavicsos, és 7-8 %-os. Aztán a kavics elfogy, csak homok marad, majd a haladást egyre meredekebb falak is megnehezítik. 20% feletti kegyetlenkedések, amiket a 10%-os „teraszokon” pihenhetünk ki. A felmálházott járműveinknek ennyi öröm bántóan, nekünk pedig fájdalmasan sok. Talán csomagok nélkül fel tudnánk küzdeni magunkat végig nyeregben maradva, de így esélytelen, a homok miatt bőven akad olyan rész, ahol tolnunk kell a gépeket. A könnyű nap ugye…na, az tegnap volt.

-    Hajnali négykor ver életet jól bevackolt táborhelyünk csendjébe a telefonok ébresztője. Hideg van, és még sötét. Nem mozdulunk, csukott szemmel vacogunk. A hálózsákon kívüli klíma barátságtalansága, no meg az álmosság visszatartó ereje késlelteti a startot. Amúgy sem volt maradéktalanul hiánytalan az alvásom, először a gyomorsavtúltengés, ebből következő gyomor- és nyelőcsőlángolás, majd az erősödő hideg, illetve a késleltetett pulóverfelvételem űzte el a szememről az álmot. Foltokban azért sikerült hunyogatnom egy keveset, de ettől függetlenül komoly dilemma számomra, hogyan reagál a szervezetem, mikor húzza le a redőnyt, miután egymás után két nap is fogyókúrásra lett szabva az alvásmennyiségem.

-    A kiskanalat is biztosan a medve vitte el…éjszaka valamilyen mocorgás elborította a kerékpárokat, hangja alapján sünre vagy valamilyen kisebb rágcsálóra tippeltem, éber állapotomban vagy negyedórán keresztül hallottam a motoszkálását. Ennyi időn keresztül a kukoricaszár nem tud kitartani, úgyhogy medve rágta a kukoricacsöveket mellettünk biza’, más magyarázat erre nem is lehet.

-    A kanálnélküli állapot mindenesetre azt eredményezi, hogy a reggeli kalóriabevitelem kevés kekszből és a maradék csokis mogyoróból áll össze. Az üveges lekvár felbontatlan marad, noha a királyetap vár ránk. Nem túl okos hozzáállás ez részemről, meglesz még a böjtje...ennek a böjtnek.

-    Fél 7-kor már egy völgyben kapaszkodunk - enyhén felfelé vezet az út -, és itt kezd már igazán alpesi hangulatunk támadni. Birkanyájak, szarvasmarha-csordák, magyar szemnek hihetetlen mennyiségben, a már tegnap is megénekelt háztájizás hegyvidéki formátuma (hajnalban a házak istállóiból a családok kihajtják a jószágot a falu főútjára, és az egész gulyát viszi ki a marhapásztor a legelőre, este meg vissza). Kis patakokat keresztezünk, ligetes erdők és kisebb sziklafalak váltják egymást. Többször felesleges is lesz kitérnem rá, mert innentől kezdve két napon keresztül végig gyönyörű, feledhetetlenül szép tájakon haladunk majd. Ismeretlen hegyek, ismeretlen meredekségű kaptatók, ismeretlen kilométerkövek, ismeretlen csurgók, rajtuk átvezető ismeretlen kishidak, ismeretlen városok, ismeretlen emberek, ismeretlen ismeretlen.

-    Varfurile városa startpozíciónktól mintegy 40 kilométernyire, és egy 492 méter magas hegy túloldalán található. 20 kilométeres átmozgató völgykapaszkodás után tehát nekigyürkőzünk ennek a János-hegy kaliberű emelkedőnek, ami bár magasságát tekintve akár édestestvére is lehetne Budapest legmagasabb pontjának, ám meredekségét tekintve lényegesen elmarad tőle, a 7-8 %-os szintemelkedéseket könnyen ki lehet pihenni a teraszosabb részeken. Fent friss forrásvíz és egy út menti csúcskő vár ránk.

-    Brad városáig jellemzően lejtmenet, illetve kisebb dombozás következik. 9 óra tájt végre úgy érezzük, elegendő hidrogént tömött magába a kályha odafent, a hajnali didergés emléke egyre halványodik. Bradban egy mára már lényegében funkcióját vesztett, épp ezért elhanyagolt átrakodóállomás mellett tízóraizás, pár perces szundi, térképtanulmányozás következik. Hegy van előttünk, a kinyomtatott útvonal bőkezűen bánik a szerpentinekkel. Induláskor a kiskanalam előkerül a táska oldalsó rekeszéből, a gumipókok szövevényéből…ez a fránya mackó nagy tréfamester lehetett. Mindegy, bármekkora hegy is magasodik előttünk, kénytelen leszek keksszel legyűrni őkelmét, majd az ebédet vastagabbra rajzolom.

Nem adta könnyen magát, pedig még egy ilyen szolgalelkű, korlátolt, zéró erkölcsi intelligenciájú, súlytalan álamfő (sic!) sohasem kapott hatalmat nálunk.

          Nem az a lemondós fajta az elnök úr, az is biztos. 2004-ben, az olimpia után

Nem adta könnyen magát, pedig még egy ilyen kényelmetlen figura nem trónolt ennek az országnak az élén. Volt itt már hazaáruló, volt kommunista vagy fasiszta ideológiába csomagolt pöcsfej, volt külföldről ideszerződtetett hóhér is, szóval magyar ember feje felett uralkodott már néhány arra – ilyen-olyan okokból – alkalmatlan ember, de még egy ilyen szolgalelkű, korlátolt, zéró erkölcsi intelligenciájú, súlytalan álamfő (sic!) sohasem kapott hatalmat nálunk.

Tényleges hatalma szerencsére most sem volt, épp eléggé rombolta a reputációt reprezentációs funkciójában. Ámokfutása így sem maradt visszhang nélkül, és először törte meg igazán a Fidesz hosszú évek óta tartó, megbonthatatlannak tűnő egységét, összezárását. Párton belül és kívül egyaránt, mert mostanra nemcsak a pártkatonák, hanem a jobboldali értelmiség, illetve a pártra szavazók nagy része számára is vállalhatatlan lett Schmitt személye. Nem mellesleg mintegy két év után a Fidesz-kormány elszenvedte első igazi politikai vereségét.

 Nem az a lemondós fajta az elnök úr, az biztos. Még az athéni olimpia előtt, akkor MOB-elnökként kijelentette, hogyha

            Úgy indult, hogy ezúttal nem romlott el az idő. Pedig szokott. De most hőségriadót fújtak, én meg ránéztem a térképre. Jól van, gyerünk akkor hegyekbe, elvégre ott nincs 40, csak 36, na az meg már ugye kész Szibéria.

            Több lehetőség állt rendelkezésemre:

Mecsek, 400-ból meg lehet úszni, bár sokat kell girbegurbázni, nehezen megy neki az út a hegynek, és dunántúlisága miatt a hidakat is válogatni kell hozzá;

Bakony, szintén nem jártam még ott biciklivel, csak alulról harapdáltam egy-két Balaton-kör alkalmával, de megint csak nehéz hidat verni a Dunán keresztül hozzá;

Mátra és Felvidék, kicsi Szlovákia, Cserháton át be Pestre, onnan haza, 400 körül jöhet ki ez is…

            De immár két éves gondolatom Kecskemétről a Mátra-Bükk egy lélegzetvétellel, úgyhogy tulajdonképpen nem is volt kérdés, hogy merre veszem az irányt. Előre nem is számoltam ki, hány kilométer lesz a vége, újabban nem is szoktam. Megyek, amíg megyek, érek, amikor érek.

            Délután 5-kor rajtoltam el

este 10: villámok csapkodják a nyugati horizontot, de valahol északon, tőlem még mintegy 110 km-re a Mátra sötétbe burkolja tömör, kemény, kicsit kövérkés testét. Arrafelé igyekszem, szerintem megvár.

éjszaka, éjfél után: kísérteties atmoszférát kölcsönöz a pirosan villogó fénysorompó az amúgy is  világvége hangulatot árasztó magányos éjszakai tekerésnek. Elrobog a vonat,

Tankcsapda - Aki nem vak

Akela - Bolhacirkusz

Omen - Anarchia

Omen - Hajsza a tűzzel

Bikini - Itthon vagyok

Karthago - Keleti éj

Wellington - Szerencsecsillag

Ákos - Keresem az utam

Tom Petty - I won't back down

Simple Minds - Hypnotised

Bikini - Valahol Európában

Madonna - Into the groove

Ten Masked Men - Into the groove

Skid Row - Quicksand Jesus

Simple Minds - Stay visible

Blank & Jones - Mind of the wonderful (acoustic version)

Unique - Lassan elhiszem